Moszkva egyik előkelő francia vendéglőjében hajnalig tartó dáridó: reggel felé három fiatalember beszél a nőkről, az életről, a szerelem reménytelenségéről és hiábavalóságáról. Közülük indul Olenin hadapród a századához, a Kaukázusba, a kozákok közé. A több napig tartó szánút közben, a ragyogó havas tájak láttán Oleninben megerősödik a csömör a moszkvai aranyifjúság a szokványos életétől s felébred a vágy az egyszerű és tiszta élet után. Állomáshelyén kibontakozik előtte a kozákok életének minden szépsége és kívánatossága. De hiába akarja megnyerni bizalmukat, gyanakvással nézik szeretetét, idegennek tekintik őt. Beleszeret házigazdája lányába, egy szép kozáklányba, eleinte nem mer közeledni hozzá, később már-már megnyeri őt, de az utolsó pillanatban a lány vőlegénye megsebesül és Marjánka ráébred, hogy mégiscsak ehez a fiatal kozákhoz tartozik. Olenin fájdalmas kiábrándultsággal hagyja ott a kozák falut. Ennyi az egész regény. De ez a regény Tolsztoj klasszikus realizmusának és egyetemes szeretetének egész nagy skálája felragyog benne. Akár az aranyifjúság mulatságairól olvasunk, akár a kozákok ivásairól és játékairól, a vadászatról, a háborúról, a mezei és kerti munkákról, a kaukázusi tájakról, moszkvai és kaukázusi ételekről, férfikedélyről, asszonyi testről, tájakról, felejthetetlen alakokról, - mindig az élet jó ízeit érezteti meg velünk.
