„Ebben a szempillantásban megmozdultak az isten karjai.
Lassan, méltóságteljesen tárta szét őket, mintha magához akarná ölelni a világot. A csavart pengéjű kések fenyegetőn csillogtak. Peggyn látszott, hogy meghökken. Riadtan nézett a papra, akinek azonban csak a szeme fehérje fénylett az extázistól. Mohncsicsi is felemelte a fejét és gyanakodva bámulta Siva karjait.
– Fogadd magadhoz, ó, hatalmas Isten, leányodat, akit néked neveltünk, és aki kész neked áldozni az életét! – bömbölte a főpap, és gonosz, kegyetlen vigyor ült ki az arcára, amikor meggyőződött róla, hogy a kések megállíthatatlanul közelednek Peggy felé.
– Fogadd el az áldozatot! – bőgtek a papok és a földre roskadtak. – Fogadj bennünket kegyelmedbe, Siva Natarádzsa!
A kések már csak néhány centiméternyire lehettek Peggytől. Tapasztalatból tudtam, hogy a menekülés útja bezáródott. Nincs már akkora rés a karok között, amelyen át ki lehetne csusszanni a halálos ölelésből.
Peggy pontosan tisztában volt a helyzetével. Főleg akkor, amikor a főpap leengedte a karját és tisztes távolba hátrált Sivától.
Ekkor hagyta el a lány ajkát az első, vad sikoltás.
