Ezt még felírom:, hogy emléke maradjon. Valamit meg kell értenem, ezért írom fel. Négy héttel a nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba, hazautaztam Kassára. Egy napra mentem csak, nem volt semmi dolgom ott. Most, idő múltával, elcsodálkozom, miért is mentem?... Valószínűleg, mert otthontalannak éreztem magam a világban. Repülőgéppel utaztam. A budaörsi repülőtéren, a szemergő esőben - azon a nyáron örökké esett, az egynapos hőhullámokat másnap estére ködös és didergős lehűlések követték, minden tótágast állt, a természet tüneményei is -, a várócsarnok térfokának korlátjához könyökölve két fiatal nő lelkesen beszélt a kassai havasok menedékházáról, a „Lajos"-ról és az „Ottiliá"-ról. Lelkendezve beszéltek, a csendről, a nyugalomról, a tiszta levegőről, mely a magasban várja a vándort, s ez a szó: „menedék" - lágyan hangzott el ajkaikról, mint egy sóhajtás, egyfajta vágyódás szelíd segélyszava. Szórakozottan hallgattam beszédjüket, a zöld mezőt néztem, a budaörsi dombokat, az ezüstszín gépeket a várócsarnok előtt, az ügyeletes csendőr lobogó kakastollait - a csendőr itt jelképes országhatárt őrzött, mint a világegyetem baktere, mert a lánccal elkerített betonmezőn túl a szabad világ kezdődik, a légi tér, a félelmes és divatos végtelenség -, s mindegyre visszhangzott lelkemben ez a jámbor műszó. Menedékház! Nincs a világon menedék és menedékház, gondoltam és vállat vontam. Ilyen szórakozottan szálltam a gépbe. Hatan utaztunk, utasok, s a vezető és az ügyeletes tiszt, aki a rádióra vigyázott.
(részlet)
