"Lelkem, mikor leszel végre jó, egyszerű, egységes, kendőzetlen s átlátszóbb, mint a test, mely körülburkol téged? Rájössz-e valaha a szeretet és a gyöngédség ízére? Betelsz-e már egyszer, legyőzöd-e szükségleteidet, hogy az élet örömeinek élvezéséhez semmit ne kívánj, semmit ne óhajts, sem élő, sem élettelen dolgot, sem azt, hogy még több időt fordíthass rájuk, sem más helyet vagy vidéket, sem tisztább levegőt, sem barátságosabb emberekből álló környezetet? Megelégszel-e már azzal, amit a jelen kínál, örülsz-e mindannak, ami van, meggyőzöd-e végre magad, hogy az istenektől minden rendelkezésedre áll, minden hasznodra van, és a jövőben is hasznodra lesz, amit csak jónak látnak, és amit a legtökéletesebb lény - az élő természet - épsége érdekében juttatnak néked? Ez az élő természet jó, igazságos, szép, mindent létrehoz, tartalmaz; magába foglalja, felöleli azt is, ami feloszlik, hogy belőle más, hasonló dolgok származzanak. Mikor jutsz el végre az istenekkel és az emberekkel való közös együttélésben a tökéletességnek arra a fokára, hogy te sem teszel nekik szemrehányást, viszont arra sem adsz okot, hogy ők korholjanak téged?" - írta valahol a "quádok földjén, a Garam mentén" a császár, aki póztalan őszinteséggel küzdött a lelki egyensúlyért, leszámolt az illúziókkal, rezignáltan tudomásul vette az emberi vágyak és törekvések hiúságát, de mégis vállalta kötelességeit és méltó maradt ideáljaihoz.
