A szándék sokszor nem úgy indul, mint amivé a tett kerekedik. Így történt ez velem is. Gazdag örökségünk még meglévő eleven gyökereit kutatgatva, gyűjtőszenvedélytől átitatva a magam gyönyörűségére jártam és fotografáltam Erdély tájait, mígnem a régi barátságok révén a Homoród mentén egy új barátság született. A barangolások, a beszélgetések, a vissza-vissza térések és az eltelt két évtized honvágyérzést keltett lelkemben; a tapasztaltak pedig felelősségérzetet. A rácsodálkozás és lelkesedés honvágyérzést keltett lelkemben; a tapasztaltak pedig felelősségérzetet. A rácsodálkozás és lelkesedés sokszor keveredett szorongással és lehatároztam, hogy a két Homoródmente vidékét "megörökítem". "A Homoród melléki faluk igen csinosak; ... népe szép, erőteljes, békében szorgalmas földművelők, a harcban hősök." Így láthatta, rajzolhatta és fotografálhatta a múlt század közepén Orbán Balázs. A fényérzékeny anyag ma más képet mutat, a szép az azóta megélt történelem húsba íródott, mély és sötét folyamait őrzi. "A szépen berendezett életeket", az oltalmat nyújtó házakat, s a fényességes kapukat az elhagyatottság barázdái repesztik és szaggatják.
