Előszó
A Foo Fighters stúdiója király hely. Amikor berendeztük, az első, amit felállítottunk a vezérlőszobában, a brutális méretű, saját lábon álló hangszórók voltak. Konkrétan monolitokra emlékeztetnek. Vitán felül áll, hogy a világ legjobb hangszóróiról beszélünk: egészen hihetetlenül tisztán és hangosan szólnak. Alig vártam, hogy beüzemelhessem őket és meghallgathassam rajtuk a Sepultura Roots albumát, hiszen felértek a Glastonbury fesztivál hangfalaival. Belöktem hát a Roots CD-t, feltekertem tizesre a hangerőt – és abban a pillanatban szét is robbantak a hangszórók. A kibaszott Roots egyből kicsinálta az 50 ezer dolláros hangszóróimat…
A Sepultura először a 80-as évek vége felé fogott meg. A virginiai Springfieldben nőttem fel és már egészen kiskorom óta imádtam a rock’n’rollt. 13 éves korom körül fedeztem fel a hardcore-t és a punk rockot. A kedvenc zenekaraim közül sokak igen erős politikai töltettel rendelkeztek. Nem voltam forradalmár-típus, de a zúzásba csomagolt üzenetek valahogy beindítottak.
Pár évvel később, a legjobb barátom – aki sokkal jobban rá volt kattanva a metalra, mint én – beleásta magát az underground metalba. A The Young Ones című brit TV-műsorban 1984-ben láttuk a Motörheadet, majd egy katalógusból postai úton megrendeltük a Kill ’Em All-kazettát, a Metallica első albumát, anélkül, hogy egyáltalán tudtuk volna, milyen zenét is takar valójában, pusztán, mert megfogott minket a zenekar neve és az album címe. Az emberek thrash metalként hivatkoztak a Metallica zenéjére, és ez a zsáner egy egészen új dimenziót tárt fel előttünk. Egyre több lemezt vettünk anélkül, hogy akár egy árva hangot hallottunk volna az adott bandától. Nekünk elég volt, ha betalált az együttes neve, a korong címe vagy borítója. A Sepultura is ilyen volt.
Akkoriban a Sepulturára úgy tekintettek, mint a új Slayerre – és az én szemszögemből ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy ők lesznek a következő Beatles! Lenyűgözött, amikor megtudtam, hogy a világ egy távoli pontjáról származnak, és folyamatosan figyelemmel követtem őket, közelről figyelve, ahogyan kinövik magukat. Max idegen akcentusában volt valami fenyegető, amit nagyon zsiványnak tartottam. A fülem hozzá volt szokva az amerikai és angol hardcore és metal bandákhoz, de ha az énekes skandináv, dél-amerikai vagy egyéb származású volt, az mindig rátett egy lapáttal, mondhatni még betegebbé tette a hangzásukat.
Amikor a Nirvana népszerűvé vált, azt tűztük ki magunk elé célul, hogy minél több emberrel, minél több olyan zenét ismertessünk meg, amibe magától talán nem botlana bele, legyen szó a Teenage Fanclubról vagy a Sepulturáról. A turnébuszunkban mindig zenét hallgattunk és azon gondolkodtunk, miként tudnánk fellépési lehetőséget biztosítani az általunk tisztelt zenészeknek, akiket hitelesnek tartottunk. Úgy véltem, hogy amit a Chaos AD környékén csinált a Sepultura, az nem állt távol attól, amit éppen a Nirvana művelt. A szívünkből zenéltünk, magunkat adtuk, és ez több volt pár riffnél és hülyéskedésnél, igenis volt veleje és mélysége.
Emlékszem, ahogy Krist Novoselic-csel hallgatjuk a Chaos AD-t a turnébuszban és benyögöm neki, hogy „Ezt a bandát magunkkal kell vinnünk turnéra!” Ugyanis szívesen elvittük volna a Dead Kennedys-t, vagy a Bad Brains-t is turnézni, ha hajlottak volna rá, és a Sepulturával ugyanígy voltunk. Éreztük, hogy rokonlelkek vagyunk. A Sepulturát abszolút egy kalap alá vettem a Bad Brains-szel és a Dead Kennedys-szel. Felnéztünk ezekre a zenekarokra. Sajnos, nem sokkal később Kurt Cobain elhunyt, de biztos vagyok benne, hogy egyszer keresztezték volna egymást útjaink – és az hatalmas lett volna!
Emlékszem, mennyire izgultam, amikor először léptem be a Sepultura turnébuszába, hogy köszönjek nekik. Végtelenül csodáltam őket, de nem akartam, hogy valami hangyás rajongócskának tűnjek. A körükben állva úgy éreztem, mintha valami különleges közegbe csöppentem volna. Amikor egy csapat egy kerek egésszé van kovácsolódva, akkor van egyfajta kisugárzása. Nos, a Sepultura konkrétan úgy hatott, mint egy földönkívüli banda: ők voltak a tökéletes kombinációja mindannak, amit imádok a zenében. Amikor 1996-ban kijött a Roots, gyökeresen megváltoztatott mindent. Olyan magasra emelte a lécet, hogy nem hinném, hogy a mai napig bárki akár súrolni is képes lett volna.
2004-ben az a szerencse ért, hogy rá tudtam venni Maxet, hogy szerepeljen a Probot-albumomon. A Probot egy kísérlet volt: mindig is imádtam a heavy metalt, de nem voltam biztos benne, hogy illene a Foo Fighters akkori spektrumába. A házam alagsorát átalakítottam stúdióvá és a szabadidőmben a magam szórakoztatására levonultam riffelgetni. Éveken át gyűjtöttem az itt felvett anyagokat, majd kazettákon odaadogattam őket barátaimnak, hogy hallgassák meg őket, ha hosszabb autóútra indulnak. Egyikük aztán meggyőzött róla, hogy állítsam csatasorba a favorit énekeseimet, hogy adják a hangjukat az instrumentális dalaimhoz. Összeállítottam hát egy álomnévsort a kedvenc metalénekeseim közül és Max természetesen előkelő helyet foglalt el rajta.
Mivel jól ismertem ezeket az énekeseket – mármint nem személyesen, hanem zenei szempontból –, bíztam benne, hogy azt fogják nyújtani, amire számítottam. A Probot Red War című számához hamisítatlan Max Cavalerára volt szükségem. Amikor befutott a postás a CD-vel, pontosan azt kaptam, amit reméltem: 100% Maxot. Elképesztő volt: az Afganisztánról és a Haibár-hágóról szóló dalszövege egészen látnokinak bizonyult. Max dalszövegei sosem okoznak csalódást. Egyszerűen zseniális a csávó.
Max Cavalera egy legenda. Sose adta el magát, mindig hiteles maradt – és bármikor elejtheti, hogy „Én csináltam a Roots-ot.” Nálam ez visz mindent.
Dave Grohl
