A Vercoros-őstönk. A Rhone és az Isére folyók lapályos részei fölé tornyosuló fennsíkot horhosok szaggatják, hósipkás csúcsok csillognak fölötte, rengeteg erdők borítják, másutt csupasz sziklák szökkennek róla kinyújtott ujjaként a magasban.
A német megszállás első évtől az ellenállók természetes erődje és búvóhelye volt, már akkor is legenda. Drámája több síkon mozog. A normandiai invázió hírére itt gyülekeztek az Ellenállás harcosai, polgári ruhában, s várták a dél-franciaországi partraszállást, amely egyre késett.
De Gaulle algíri ideiglenes kormánya szólította fegyverbe a Vercoros maquisard-jait, akiket végül a német túlerő szétszórt, megtizedelt, bujdosóvá tett. S a francia baloldal és jobboldal között máig tombol a vita: tudatosan áldozták-e fel bátor férfiak ezreit az algíri és a londoni szövetséges főhadiszállások. Hosszú volt az út, amíg a túlélők arcán végigcsordulhattak a diadal könnyei, s az elárult Vercors legendává magasodott.
