Mintha élnél

Eldobtam a kenyérhéjat, rám kiáltott, vedd fel, és csókold meg, különben megvakulsz. Megint jött, ugyanazt szajkózta, elvertük. Megvertük Istenkét. Újra jött, újra megvertük. Kővel dobáltuk, és ez a hamuszín, kancsal törpe nem szaladt el, csak komolyan nézett ránk, majd megfordult, és behúzott nyakkal kisétált az udvarról, miközben hátán, fején puffogtak a lövedékek. Mint aki ajándékba kapja a szenvedést. Este megkérdeztem otthon, hogy van-e Isten, de Apu rámszólt, hogy máskor ilyet meg ne halljon. Anyám gyanúsan hallgatott, négyszemközt újból nekiszögeztem a kérdést. Az a szélsőséges szeretet-őrjöngés, amiben élt, túlmutatott az evilági tapasztalatokon. Csak mosolygott, mint aki átlát a szitán, a lábasokat zörgette a csapnál, és végül azt mondta, „apád kommunista.”

A Mintha élnél, mely műfajilag leginkább a regény felé közelít, határkő Garaczi prózájában. A mű látványosan hátat fordít a korábbiakban írott rövidebb szövegeinek: hosszabb lélegzetvételű, önéletrajzi jellegű. Míg a korai írások elképesztő történésekből szőtt narrációja komoly ismeretelméleti problémák elé állította az értelmezőt, addig a Mintha élnél lapjain könnyen felismerhetők az író személyes életének és a történelmi időnek (1960-1990) a mozzanatai. Garaczi, miközben hátat fordít önnön képzeletének, a gyermekkora felé fordul, és írói szándéka szerint önnön emlékeit dokumentálja a megidézett kornak még a közös emlékezetben feledésbe nem merült rekvizítumai segítségével. Ugyanakkor nem egy lineáris elbeszélő mű keretei között építkezik, hanem kollázsszerűen, fragmentálisan – ennyiben megőrzi korai munkáinak sajátosan rá jellemző mozdulatait.