Először még 1956 márciusában kanyarintottam vállamra a sporttáskámat, benne egy váltás fehérneművel, tisztasági szerekkel, olvasnivalóval és leutaztam Mohácsra, hogy beszámolót készítsek a jeges árvízről. Az azóta eltelt hatvan év alatt huszonöt kötetnyi, ötezer nyomtatott oldalt kitevő riportot írtam vasutasokról, bányászokról, rendőrökről, textilmunkásnőkről, keresztül-kasul bejártam az országot az Őrségtől Záhonyig, az Ormánságtól Tokaj-Hegyaljáig. Az utam soha nem volt rózsákkal felhintve, mégis azt kell mondanom, egyszer sem halmozódott elém annyi akadály, mint most, amikor a magyar nyugdíjasok helyzetét kívántam felmérni.
Korábbi vállalkozásaimat - legalábbis az indulásnál - segítőkész jóindulat kísérte, többnyire ott állt mögöttük valamilyen hivatal vagy intézmény: a Vasúti Főosztály, a Belkereskedelmi Minisztérium, a Népszabadság szerkesztősége, vagy a „Magyarország felfedezése" - könyvsorozat. Néha ösztöndíjat is kaptam, de legalább egy megbízólevelet okvetlenül, amelyet felmutattam, ha valaki azt firtatta, hogy mit keresek az épp adott környezetben.
