Nathalie Sarraute életében először önmagáról ír, gyerekkorára emlékezik.
Az elvált szülők, Oroszország és Franciaország között hányódó, önmagát sem apja, sem anyja mellett megtalálni nem tudó törékeny, rendkívül érzékeny kislány életének első szakaszát ismerjük meg a könyvből. Sarraute csupán emléktöredékeket sorakoztat föl, nem "szép emlékeket" keres, hanem máig ható alapélményeket, s közben mai önmagával folytat kritikus párbeszédet. Nem egyszerűen felidézi az emlékeket, hanem arra keres választ, miben tévedett, mit látott jól vagy rosszul akkor.
Az ironikus kritikai önelemzés klasszikusan tiszta, világos stílusban fogalmazódik meg.
