T A R T A L O M
Bevezetés
Előszó
Első fejezet: Fáklyafénynél
Második fejezet: A Pierre-Saint-Martin, a világ legmélyebb zsombolya
Harmadik fejezet: Egy kristálygyűjtő emlékei
Negyedik fejezet: Mesél a Tibirani-barlang
Ötödik fejezet: A denevérek különös kis népe
B E V E Z E T É S
Amikor felütjük fedelét és olvasni kezdünk egy könyvet, annak kétségkívül önmagáért kell helytállnia. Ha rossz, nem segít rajta semmiféle előszó és irodalomtörténeti bevezetés, ha unalmas, az idő a kortársak befolyásoló akaratát vagy hatalmát is megsemmisítve csak sietteti elfeledését.
Érdekes, mondjuk egy másik könyvre és hosszabb idő múltán is, bár nem sokra emlékezünk már belőle, fenntartjuk ezt a véleményünket. Nem volt unalmas, annyi bizonyos. És amikor beszélgetés közben képek bukkannak fel emlékezetünkben, érzések elevenednek meg, annyi év után a feledés homályából életre kél újból a könyv tartalma, talán kissé torz köntösben, de még mindig érdekes mondanivalókkal.
Ilyesféle dolgokon járt az eszem, amikor az elmúlt év nyarán Norbert Casteret frissen fordított könyvének kéziratát olvastam. Harminc év föld alatt. Sokat ígérő cím, rejtélyes cím. De a könyv szerzőjének nevét, felfedező útjainak eredményeit, legalább részben már ismertem. Casteret egyéni stílusa, amint eddig megjelent művei alapján ismertem, nem volt éppen magával ragadó. Egy kissé romantikus, egy keveset becsvágyó s majd mindig híjával volt a szükséges írói önfegyelemnek. De a leírt rendkívüli események megtörténtek, mi több, olykor hatalmas, világra szóló jelentőségük volt. Naiv volt, de ugyanakkor olyan dolgokról beszélt, amelyek a ponyvairodalom detektív regényeinél is jobban izgatták fantáziánkat. Amint a most közre adott műben látni fogják, felfedezéseinek leírásai valósággal utópisztikus regény vagy útikaland fűszeres zamatával hatnak, s amíg az elbeszélésük tart, sejtelmes nyugtalanság tölti el az olvasót. Szakértője volt annak a világnak, amelyet bejárt, annak a birodalomnak, amely mélyen a föld kérgében, óriáshegységek alatt, országhatárokat nem ismerve terül el, mint ismeretlen pokol, a maga külön éghajlatával, folyóival, növényeivel és állataival, földrengéseivel, hegyomlásaival s örökös dantei sötétségével. Ezekről beszél. A földalatti üregeknek és barlangoknak a földfelszín méreteit meghaladó alvilági tájairól. Emberi szem nem látta, zúgó, kavargó vízörvényeiről, a spanyol és francia Pireneusok alatt hömpölygő ismeretlen folyóról, az elektromos lámpa fényében ezerfelől csillogó átlátszó, fehér, rózsaszín és kék gipsz és mészpátkristályok hatásáról, a földfeletti és földalatti világ "tájainak" ellentéteiről és párhuzamairól. Mindarról, amit a felfedező szem ezerféleképpen variál, s a könyv apróbb motívumok kimunkálásával, mindent egybeszőve terít elénk.
A könyv főszereplője természetesen a szerző. De számos segítő kéz munkája fonódik egybe az ő erőfeszítésével. Világhírű nevek viselői a segítőtársai. Max Cosyns, Piccard professzor útitársa sztratoszférai kutató útjain. Tazieff, akinek nevét, többek között, Találkozás az ördöggel című remek vulkanológiai film és a Tűz és víz című könyve tett ismertté. Az egyik mérnök, a másik geológus. Kitűnő szakemberek s elszánt, veszélyektől vissza nem riadó férfiak. Ezek a legismertebbek, akiknek neve hazánkban is a nyilvánosság elé került. Mire a könyvet végigolvassuk, a többiekkel is barátságot kötünk. Neves alpinisták, gyakorlott barlangkutatók. Zergevadász és pap, tanuló ifjak és békaemberek és Casteret családjának tagjai, elsősorban felesége, majd fia és lányai.
A kezdetben csak sejtett körvonalak lassan kibontakoznak, egyre inkább megismerjük a szereplőket. A gyorsan pergő események életet kölcsönöznek nekik. Az olvasó észre sem veszi, mint nyomul velük együtt előre, hallgatja vitájukat, eszik néhány falatot, iszik a jéghideg vízből, babrál a pislákoló lámpa szerkezetén, s halad tovább, előre is, és lejjebb is földalatti vándorútjukon. Már velük él, cselekszik, gondolkodik, örül és dühöng, lelkesedik és szorong. Eszébe sem jut, hogy - könyvet olvas. Szó nem ér füléig, körülötte a világ megszűnt hatni rá. Felfedező úton jár a Pireneusok alatt, megbízható társak lelkes csapatával, hatszáz méter mélyen, a föld gyomrában, egy földalatti Óperenciás világ irdatlan messzeségében.
Várhatunk többet egy könyvtől? Casteret írta, vagy mi? Mire felbukkanunk mélységeiből, zavartan tekintünk szét szobánk meghitt csöndjében. Azután sóhajtva figyelünk a földalatti folyó egyre távolodó morajlására, az örökre tovatűnő, vissza nem tartható percek varázsára, amelyet Casteret eleven beszámolójának első olvasása ébresztett bennünk. Pierre-Saint-Martin, a csodálatos barlangóriás, Verne utolérhetetlen ősvilági regényének, az Utazás a Föld középpontja felé megtestesítője, valóra váltója.
De ez csak egyike a bejárt számos üreg- és barlangrendszernek. Egy másikról, a tudományos világ előtt ennél sokkal jelentősebb barlangról már több mint harminc évvel ezelőtt hallottam. A bécsi egyetem egyik öreg, sivár termében, kopott, tintapecsétes padok előtt beszélt róla Othenio Abel, az ősélettudomány világszerte ismert tanára.
Azon az órán a barlangi medvére vadászó ősember varázslásáról, vadbűvöléséről, zsákmányt idéző mesterkedéseiről és a vad elejtését követő kultikus cselekedeteiről volt szó. A levegőt a modernség elektromossága telítette. A kitűnő előadás, a barátságos, színes hang betöltötte a termet. Amint mondani szokás, tátott szájjal figyeltünk.
Abel az elsők egyike, aki ezekkel a kérdésekkel behatóan foglalkozott. Több kitűnő szakembert, a néprajzban és művészettörténetben búvárkodó barátait nyerte meg segítőtársul, s maga is Szívesen átrándult egyik tudományág területéről a másikra, párhuzamot keresve a múlt és a ma természeti eseményei és emberi cselekedetei között. Előadásai 1939-ben könyv alakban is napvilágot láttak, s lenyűgöző mondanivalóikkal tömérdek hívet szereztek az ősélettudománynak. Abel szavai közelről érintettek, szívemből fakadtak. A barlangkutatás, az ősemberkutatás egyetemi éveimtől foglalkoztattak. A tudományág egyik legszerényebb, egyben legkedvesebb hazai tudósa, tanárom és barátom, Kadic Ottokár, a barlangkutatás és ősemberkutatás európai nevű szakembere vett maga mellé, és képes voltam napestig foglalkozni a "kettőnk" tudományával.
Ha most visszagondolok Abel szavaira, mondanivalóm egybekapcsolódik Casteret nevével.
Casteret a húszas évek elején fedezte fel a dél-franciaországi Haute Garonne-ban a Montespani "barlangműtermet", az ősembernek a jégkorszak óta megközelíthetetlen "művésztelepét", jobban mondva kultikus varázslásokra használt sziklaüregét. Casteret felfedezésével körülbelül egy időben folyt Engadin felett, 2445 m rendkívüli magasságban a Sárkánylyuk ásatása és Veldennél a Peters-barlang jégkorszaki rétegeinek feltárása. Mind a három helyen, aránylag kis területen különös és fontos ősemberi leletek zsúfolódtak.
Azt addig is tudták a szakemberek, hogy a barlangi medve és az ősember között valamiféle kapcsolat volt a jégkorszakban. A nagy testű állat egyes törzseknek vagy vadászhordáknak legfőbb zsákmánya, élelem-tartaléka lehetett. Európa-szerte megtalálták a jégkorszaki ember barlangi tűzhelyein a felhasogatott, pörkölt medvecsontokat, vagy a barlangi agyagrétegekben a lándzsadöféstől, bunkóütéstől és nyíllövéstől sérült barlangi medve maradványokat. Vértes László a bükkhegységi Istállóskői-barlangban ásatott ki egy 30 000 éves ősemberi tűzhelyet - ma a Nemzeti Múzeumban látható -, amelynek faszén és hamu rétegében szétszórva, feltörve és megpörkölve túlnyomórészt barlangi medve bocsoktól származó csontok hevertek. Kétségtelen, mondja Vértes, hogy volt egy időszak a jégkorszakban hazánk területén is, amikor a "gazdasági élet alapja" a barlangi medve volt.
Nos, ezt a természetes kapcsolatot, ami vadász és zsákmánya, illetve a barlang birtokolásáért folytatott küzdelemben ősember és barlangi medve között fennállt, egyes kutatók szerint meg kell toldanunk azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a barlangi medvének az ősember kultikus életében is szerepet kellett játszania. Ezt erősítette meg és fejtette ki részleteiben Abel. Céljának megfelelően a három barlang kutatási anyagából hordta össze adatait.
1920. Bächler és Nigg a svájci Sárkánylyukban, a sziklafal hosszában gondosan egymásra illesztett kődarabokból összerakott alacsony jégkorszaki falat ásatnak ki. A sziklafal és az emberi kézzel emelt falacska között rengeteg barlangi medve csont van felhalmozva. Rendkívüli a dologban, hogy a hosszú végtagcsontokat és a koponyákat bizonyos rendszer szerint helyezték egymásra. Három-négy koponyát külön-külön, csoportonként egymás mellé vagy egymás fölébe, de rendszerint orrukkal egy irányban. A gerincből az első és a második nyakcsigolya, tehát az atlasz és az episztrofeusz úgy, amint a koponyával együtt a törzsről leválasztották őket, szintén ott feküdtek természetes helyzetükben, az öreglik mögött. A többi csigolya hiányzott.
Bächler és Nigg az első megdöbbenés elmúltával, ha lehet, még gondosabban folytatták ásatásaikat. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a koponya- és csontraktárat az ősember halmozta fel. Az elejtett barlangi medve koponyáját a törzsről vagy a lefejtett bőrről levágta, s valószínűleg a bőrben hagyva egymásra helyezte. Erre vall a két nyakcsigolya és a koponya ízületi felületeinek természetes érintkezése. Ezeket csak a kötőszalagok, az izmok és a bőr tarthatták a lemetszés után is szorosan egymás mellett.
A további ásatások merőben fantasztikus leleteket tártak fel. Lapos szikladarabokból összeillesztett kőládák kerültek napvilágra, amelyek nagy kőlapokkal voltak lefedve. A világ legősibb szarkofágjai. Csak éppen nem emberi test, hanem barlangi medve koponyák "pihentek" bennük. Három, öt vagy még több koponya, a nyakcsigolyákkal együtt s a koponyák néma halma körül, alattuk és fölöttük, felkarcsontokból és combcsontokból további "kíséret". Ezeknek is láthatóan fontos és jelentőségteljes a rendeltetésük, mintegy megtoldva vagy kiegészítve a koponyák misztikus erejét. De más csont vagy vázrész egy darab sem, sehol.
A hat kőláda közül az egyikben hatalmas barlangi medve koponya feküdt. A járomcsont és a koponyafal között a medve combcsontját dugta át a jégkorszaki vadász. Így volt a láda lefedve. Ez is kiáltóan emberi munka eredménye. Mintha csak arra gondolt volna harmincezer évvel ezelőtt a "trófea" készítője, hogy akad utód, aki kételkedni fog a leletek eredetében.
- Így álltak egymás mellett a titokzatos, néma ládák évezredeken át érintetlenül, a barlang boltozata alatt, félig földbe építve - hallottuk Abel izgalomtól rekedt hangját -, míg lassan betemette őket a por, a mennyezetről leváló törmelék, a mészkősziklák mállásterméke az agyag.
1923-ban Hörmann a Peters-barlangban ősemberi tűzhelyre bukkant. Tovább kutatott. A sziklafal egyik oldalfülkéjében számos barlangi medve koponyát, valóságos jégkorszaki koponyaraktárat fedezett fel. Semmi kétség, ezeket is a neandervölgyi ősember halmozta egymásra, mialatt a barlangban tartózkodott.
Abel szavai nyomán egyre világosabban lebegett szemünk előtt az ősember életének több, megfejtésre váró titka. Varázskörében voltunk már a gondolatnak. Elmondta, hogy a ma élő és a legközelebbi múltban élt természeti népeknél is megfigyelhetünk hasonló szertartásokat. Az északi tájak majd minden népe, a szibériai törzsek fiai, az ainuk, a giljákok, az eszkimók, a lappok, az északi indiánok is szent állatuknak tartják a medvét. Szertartásaik során nemritkán fákra, barlangokba vagy egyéb szent helyekre függesztik az ünnepi alkalmakkor leölt medve koponyáját és végtagcsontjait.
Az egész témakör kezdett az előadás alatt monumentálissá válni. S az eddig hallottaknak mintegy betetőzéséül Abel rátér Casteret felfedezésére. Személyes élmények alapján beszél, hiszen járt Franciaországban. Elmondja, hogyan talált rá a francia barlangkutató a Montespani-barlang jégkorszaki termére, mint tette meg az utat víz alatt haladva, életveszélyes szifonokon át, ahol a barlang mennyezete a víz alá bukik. A víztől csöpögő, mezítelen embert a jégkorszak felszínen heverő, kiterített reliktumai fogadják. Csúszós, agyagos talajon ősállati ürülékhalmok, karmos ragadozó nyomok, óriás hiénák lépteinek beszédes tanúi. Közvetlenül előtte egy medve agyagból mintázott szobra. Valamivel távolabb más állatszobrok. Szíve torkában ver. Lába földbe gyökerezik. A gyertya gyér világossága évezredek óta változatlan jégkorszaki térszínre vetődik. A sáros talajon az ősember mezítelen talpának nyomai. 20 000 éves nyomok. A magdaleni kor vadászának kihűlt, elárvult lábnyomai.
Ebben az időben már régen nem élt a barlangi medve, azonban a medvekultusz folytatódott. A kipusztult barlangi medve helyére nyomuló barnamedve volt a zsákmány, őt mintázta az ősember ...
S most, üssük fel könyvünk idevágó lapját. Vegye át tőlünk a szót a legilletékesebb, maga Norbert Casteret. Fürdessük meg művében emlékeinket, mielőtt folytatnánk az elbeszélést. Olvassuk el az ősemberkutatás, a jégkorszak művészi emlékeinek felfedezése terén oly nagy jelentőségű Montespani-barlang titkainak történetét. Talán más, fényesebb megvilágításban látjuk erőfeszítéseinek és tetteinek tudományos eredményeit, kulturális alapmotívumait, ha visszagondolunk arra a végső célra: az ősember kultikus cselekedeteinek helyes értékelésére és értelmezésére, amiről Abel beszélt előadása folyamán. Casteret-ről, az egyszerű barlangkutató "sportemberről" így nyerhetünk megfelelő képet, hiszen felfedezése tetőzi be közel fél évszázad elemzésekből, korai összegezésekből, félreértésekből és vitákból kikristályosodó tudományos gondolatait.
Állatszobrokat hamarosan találnak más franciaországi barlangokban is, amelyek a jégkorszak óta szintén megközelíthetetlenek. Ősbölény, ősló, barlangi oroszlán szobra akadt közöttük. Az ősló a barlang agyagos falára erős vonalakkal van bekarcolva. Testén számos kerek szélű, mély lyuk jelzi, hogy az ősember dárdavetéssel és nyíllövéssel "sebesítette meg" a vadászattal összefüggő kultikus ünnepségein. A ceremóniák lefolyásáról egyébként részletesebben a medve agyagteste körül látható jelek tudósítanak. A medveszobornak nincs feje. Nyakára az ősember a medve koponyáját erősítette rá. A koponyát tartó cövek ürege sötéten mélyed az agyagba. A barlang fenekén, körös-körül a nedves agyagfelszínen számos mezítelen ősemberi lábnyom látható. A medve szobrához közelebb esnek a kisebb gyermeknyomok, a kör külső részén az öregeké. Megmaradtak az agyagba tűzdelt égő fenyőgallyak lyukai is. Az egykor nedves agyagfelületre, a mezítelen lábak nyomaira finom, vékony cseppkőréteg rakódott, és híven megőrizte a medve szobra körül lezajló "áldozati ünnepség" főbb mozzanatait.
Casteret-nek van egy igen szép jellemvonása. Amikor a Montespani-barlang ősemberi leleteit felfedezi, nyomban értesíti a szakembereket. Tudja, meddig terjed az ő feladata, és hol kezdődik a nála képzettebb tudósok munkaterülete. Megelégszik az emberi kultúra egyik forrásának, a magdaleni ősember művészi és kultikus életművének elénk helyezésével. A valóság pontos és szabatos leírása, hiteles megelevenítése, a jelkép és a jelképezett dolgok misztikájának megvilágítása, a múlt és jövő közé beillesztése, s így a kapcsolatok megteremtésével az egész gondolatsor kiépítése már valóban nem az ő feladata.
Ha Casteret hivatástudatát tovább vizsgáljuk, el kell ismernünk, voltak szerencsés cselekedetei, amikor szinte ösztönösen nyúlt olyan témához, amely komoly tudományos eredményekre vezetett. Ez a gondolat foglalkoztatott a denevérek gyűrűzéséről írt fejezet olvasása közben. Ma a denevérvándorlás útvonalának és távolságának megállapítására, az új tanyahely felkutatására magától értetődő gyakorlati fogás ez. Hazánkban is jó ideig rendszeresen gyűrűzték a denevéreket a Nemzeti Múzeum szakemberei, de harminc évvel ezelőtt bizony új volt az eljárás, és magányos embertől, az állatok tömeges befogásáról lévén szó, nem kis áldozatot követelt.
Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy az ember érdeklődéssel olvasson arról, hogy a G 084 számmal jelzett alumínium gyűrű patkósorrú denevére a Gargas-barlangból a bajorországi Trienbachba repülve 1100 kilométeres utat tett meg, illetve bizonyára jóval többet, mert a távolságot a két hely között Casteret a térképen körzővel légvonalban mérte. S ez nem egyedülálló eset. A H 2041 jelzésű állat 760 kilométer távolságban került kézre gyűrűzési helyétől.
Édeskeveset tudtunk arról, milyen soká él egy denevér. Három-négy évig? Nem, sokkal tovább. Az FI 057 és G 106 törzskönyvi számok állatait 1936. december harmincadikán gyűrűzte meg Casteret. 1952. január 16-án fogta el ismét az állatokat. Ugyanabban a barlangban! Gyűrűzése idején kifejlett állat volt mind a kettő. Újabb kézrekerülésük idején tehát legalább 16 esztendősek.
S végül - feljegyzésre érdemes adat - 2900 m magasan, jégbarlangban is talált denevért.
A denevérekről szóló fejezet feltétlenül bizonyítja a megfigyelések jelentőségét. Ezeket az adatokat véleményem szerint bármelyik tudományos szakmunka átveheti úgy, amint Casteret ezeken a lapokon a nyilvánosságnak átadta.
Ennyi az, amit Casteret-ről a könyv olvasása előtt mondani akarunk. 1947-ben megkapta a Becsületrend keresztjét, s kitüntették az Académie des Sports, nemkülönben az Education Physique nagy aranyérmével. Egy élet munkásságának jutalma. De, amint írja, hivatalos megbízásból soha nem tevékenykedett. Egyetlenegyszer kapott az államtól anyagi támogatást. Sem többet, sem kevesebbet: 1000 frankot. Ne fűzzünk ehhez megjegyzést. Kelletlenül vesszük tudomásul, mert a Becsületrend ezek után - legalább mi így érezzük - nem más, csak későn érkezett szépségflastrom. Nincs mit szégyenlenünk, ha Casteret elismerten nagy teljesítményével összehasonlítva felmérjük önmagunk munkáját. Aligha kínálkozik számunkra jobb alkalom hangsúlyozni azt, hogy a barlangok rendszeres, tudományos tervszerűséggel folyó kutatása, hivatalos támogatással, kitűnő szakemberek részvételével, mennyivel színvonalasabban történik nálunk.
Jakucs Lászlónak 1953-ban megjelent könyve a Békebarlang felfedezéséről mindenkit meggyőz erről. És ezzel a néhány mondattal Vértes László, Kessler Hubert és Jakucs László könyvei után méltó folytatásképpen ajánlom a gondolat barátainak és olvasótáborának ezt a könyvet.
Tasnádi Kubacska András
