Sót viszek nyalatni az üszőknek a havasba. A tél óta nem jártam az erdőn és azóta minden megváltozott idefenn... A hegyek a fényben megnőttek és virágba borultak a fák. Fehér virágba, piros virágba, kék virágba, mintha menyasszony volna mindenik. Érintetlenek, hamvasok és leírhatatlanul szépek. A friss levelekből szinte kicsordul az élet s alattuk kerek, meleg, kicsiny fészkeken behúzott nyakkal, szendergő szemekkel kotlanak az anyamadarak. Fények űzik egymást a gyepen és a földi virágok is olyan nagyra nyíltak, mintha tátott szájjal kiáltanának. A vércse nem győzi leszitálni szárnyairól, olyan dús a napfény s a földből feltörő titkos erők megemelik még a nehéz sziklákat is.
Juhnyáj mellett haladok el. A frissen ellett báránykák szédelegnek a kábulattól s úgy ragyog a juhok gyapja, mintha kivirágzott volna és megeredt emlőbimbóik a füvet érik.
Kökénybokrok közt visz itt az ösvény. Ezek is szinte fehérebbek, mint az Isten arca és mellettük tejről álmodik a kecske. Él, mozog, boldog minden.
(részlet a könyvből)
