Nyírő József - Kopjafák

"A kalauz azonban felriasztja.

– Jegyeket kérek!

– Most válik el! – gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét.

– Az enyém s a feleségemé!

A kalauz a halott arcába világít lámpájával és megremeg.

– Alszik! – válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang.

A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát és a jegycsípővas beleharap a halott jegyébe is."

Íme, a magyar novellairodalom egyik legszebb, legmegrázóbb, katartikus jelenete Nyirő József tollából. Elárulhatjuk: a Kopjafák nem szűkölködik ehhez hasonló jelentekben. Nyirő ebben az életművében is kiemelkedő jelentőségű, olvasmányként pedig lebilincselő kötetben ugyan a székely temető kopjafáit faggatja letűnt korok hajdani embereinek sorsáról, de valójában nagyon is az élők számára keresi a zűrzavaros idők "buja növényzetében" a jövendőbe vezető utat. Sokat elmond jelenünkről, hogy e kutakodás - az egyébként időtálló esztétikai hozadékán túl - még ma sem érdektelen számunkra.