"És a tavasz tombolt! De hogy tombolt!
Uljana tavasszal nem is akart enni, és az éhség sem kínozta. A fülemülék pedig langyos esténként, majd egész éjjel éneklik az újjászületett szerelem dalát. Meleg a föld, és milyen ritka, hogy így körülölel, de Zavirjuháéknak se kenyerük, se krumplijuk, se sózott, se savanyított – semmijük sincs; és dolgozni sincs ereje Uljanának: most csak feküdt az idegen özvegy házában a sarokban és haldoklott.
Egyre csak kérte az Istent, hogy Ivaszt és Petriket hagyja életben. Ha ő bűnös is – gondolta Uljana –, de a gyerekeinek nincs semmilyen bűne Isten előtt, és nem igazságos az életüket elvenni…"
