Orbán Ottó szerk. - Aranygyapjú - Válogatott versfordítások

"A mítosz aranyfelhőbe vonja a gaztettet is. Iászon az a görög hős, aki elhozta Kolkhiszból az Aranygyapjút. Életének minden egyéb mozzanata csak adalék ehhez, hogy kiket csalt meg, árult el, ölt meg ő, aki a végzettel párbajozott. Az a sajnálatos baleset pedig, mely öregkorában érte, az tudniillik, hogy egykori és időközben múzeummá lett hajója, az Argo, melynek árnyékában hűsölt, megbillent és agyonnyomta, már csak a Mitológiai Hírek halálozási rovatában kapott helyet.
A műfordítás modern mítosza a kulturális gazdagodás fennkölt eszméje mögé rejti a kínos tényt, hogy a gyűjemény összerablója nem tudta megírni azt a verset, melyre sorsa és életet kötelezte volna. Azt a verset, mely arról szól, hogy az embernek két dolog kell igazán, szabadság és szerelem. Annál kevésbé, minél inkább elkápráztatta szemét a tündökletes megoldás, a Petőfié. Ezen a csapáson haladva ugyanis zene és eszme üde egysége felé, mellőznie kellett volna azt a prózai tényt, hogy jelen esetben a szerzőnek azért kell olyan nagyon a szabadság meg a szerelem, mivel élete bizonyos korszakában, melyet a bombák sivítását fülelve egy pesti légópince mélyén töltött, mélyen meggyőzték e két dolog fontosságáról. - Dallá hangszerelni a bombák füttyét -. tűnődött a babérkoszorú ifjú várományosa -, ez lenne a költészet?
Biztosan tudom: műfordítóvá, a megélhetés kényszerét is megelőzve, ez a dilemma tett. Egyszerűen az történt, hogy a huzamos dalra-fülelés megélesítette a hallásom.
Mindez alapvetően meghatározza gyűtjeményem jellegét is. Azt ugyanis, amit én kerestem, nem lehet megtalálni. A részletek összeillesztésének csalhatatlan mesterfogását meglelheti egy műbútorasztalos, de nem egy költő. A keresésről viszont le nem mondhattam: a sorssal szemben nem érv a "nem lehet". Itt áll előttünk a költészet csapdája. És a csapdában másfél évtizede, előbb ceruzáját, majd Parker márkájú golyóstollát rágva, vergődik a helyiérdekű mítosz mitugrász hőse, a Poétika Kalandora.
A maga sajátosan ingatag versszemléletével. Az ő szemében egy tökéletessé formált szonett éppúgy a költészet határesete, mint egy fésületlen szabadvers. A Hagyomány pontosan olyan megmosolyogni való jelszó, mint a Modernség. Mivel az "Aprítsuk föl!" vonzó lármáját mindig a "Szereljük össze!" halk sóhaja követi.
És fordítva. Az ő szemében a vers az Ezer Lehetőség, és ezek konok szembeállításával arra kíván rámutatni, hogy cserélhet a vers divatot divatra, a költészet derűsen őrzi sebezhetetlen lényegét.
Mert az több mesterfogásnál és remekműveknél. Noha költemény az is, a szerves élet két lábon járó, kibírhatatlan és csodálni való, fehérje-költeménye. Ez a nagyszájú hősszerelmes, aki telibeszéli a mindenséget a maga végzetes magánügyeivel. Amíg ő él, él a költészet is. Mert a költészet az a kétség, amit az ő jelenléte a világban ébreszt.
Rablott kincset, ezt a rögeszmét visszük a hajónkon.
És gondolhatunk-e utunk csúfos végére? Most, amikor éppen utánozhatatlanul délceg testtartással hajózunk hazafelé?"