Köztudott, hogy egy népet jól megismerni, vele együttgondolkodni igazán csak úgy lehet, ha megismerjük nyelvét, kultúráját, szokásrendszerét.
Különösen nehéz helyzetben van e tekintetben az a körülbelül 30-40 ezer ember, akinek nyelvéhez csak az tudott közel kerülni, az tudta megtanulni, aki köztük élt.
Milyen nyelvről is van szó? Annak az elsősorban a Dél-Dunántúlon élő cigány népcsoportnak az ú.n. „teknős cigányoknak" a nyelvéről, melyet napjainkban már egyre többen neveznek beás nyelvnek.
A beás nyelv a román nyelv egyik archaikus változata, melyet azonban sem a nyelvújítás, sem az írásbeliség nem érintett. A beás nyelv tehát köznyelvi változatban él. A köznyelviségéből adódik, hogy a kevésbé zárt közösségekben élő beás emberek már nem beszélik tökéletesen anyanyelvüket, s így egyre több magyar szó honosodik meg benne.
E nyelv leírására - tudomásom szerint - évtizedekig nem voltak kísérletek. Változás ezen a téren a nyolcvanas évek elején történt, amikor a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán „A cigány gyerekek oktatásával-nevelésével foglalkozó munkacsoport vizsgálatából" címmel készült sorozatban Papp Gyula tanár úr három kiadványa jelent meg a beás cigányok nyelvjárásáról. /JPTE TK. 1982/.
Napjainkban egyre nagyobb igény jelentkezik e nyelv megismerésére, megtanulására. Ennek ékes bizonyítéka a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola 1994-ben indított romológus képzése. Olyan nyelvkönyvet, melyből, mint bármelyik más idegen nyelvet, a beást is megtanulhatnánk, még nem tudunk könyvespolcainkról levenni.
