Ottlik Géza - Iskola a határon

Mi hatott rám belőle úgy igazán? (Tudom, hogy kissé ostoba kérdés.) A lélek sugárzó nemessége. Hát ez meg bizony kissé fennkölten hangzik, de mit csináljak. Ezt a nemességet érzem minden mondatából, mozdulatából, a mosolyából, dühöngéseiből. Valahogy már akkor ez kapott meg a Centrál kávéházban úgy '45-ben, ahogy egy kabátkupacból próbálta előhalászni a kabátját - Az iskolátokat - hát hova ástátok el?! - Hát hová ástuk el? - Valami rendezt azért mégiscsak kéne tartani. Mondjuk a kávéházban, meg odabent a lélekben is. A kávéház már eltűnt, a lélekből talán még maradt valami. Ne fecséreljük el a tehetségünket, hozzuk ki magunkból a maximumot, Írjuk át hatszor, tízszer azt az átkozott novellát. Vagy hajítsuk el, ha nem sikerült, dobjuk a szemétbe. Próbáljunk becsületesek lenni legalább írásainkban. Mintha Ottlik ezt akarná közölni velem Hát talán ragadt rám ebből valami. Ottlik Géza nem ment el közülünk. Velünk marad minden mondatával, minden mozdulatával, ahogy előlép egy sarokról, lámpaoszlop mellől, felénk int egy ablakból, mindig erőt ad nekünk. Talán még most is szinte az egyetlen, akire számítani lehet. Köszönjük Neki, hogy nem hagy el bennünket. Őt soha nem kell, nem is lehet búcsúztatni. Mándy Iván