A ma ismert legközelebbi nyelvrokonainknál, a manysiknál - a legutóbbi időkig meglévő sámánhit szerint -, amikor az öreg sámán meghal, akkor az őt követő ifjú sámán a temetési szertartás alatt elregöli az elődjéhez köthető, az ő idejében történt eseményeket. Az ifjú sámán ilyenkor csak igazat beszélhet, mert egyébként az elhunyt sámán lelke panaszt tehet ellene az égieknél. A siratóének, mely egyben a múlt megidézése is, maga az Arvisura, vagy Igazszólás.
A hun törzsszövetség életében, melyhez valamikor a manysik is tartoztak, a törzsszövetség fősámánjai hasonló módon regölték el a törzsszövetség egészére vonatkozó eseményeket. A törzsszövetség esetében azonban már meg is kellett örökíteni, azaz le kellett róni az előző időszak .történelmét.. Ez a rovósámán feladata volt. Az idők folyamán már 347 rovósámán tett eleget ennek a kötelezettségének. Ebből alakult ki az Arvisurák hatezer évet átívelő krónika-gyűjteménye. Ennek a hatalmas örökségnek az őrzése, a tudás birtoklása mindig egy-egy törzs kiváltságos feladata volt. A világhónapok váltásakor, tehát nagyjából kétezer évente kellett egy újabb törzs képviselőjének átadni a felhalmozott tudást, meghatározott szertartás keretében. Utoljára a manysiknál őrizték ezt az örökséget.
A halak világhónapjából a vízöntő világhónapjába történő átmenet idején Szalaváré Tura manysi sámán kapta azt a feladatot, hogy a rokon úz törzsnek átadja a hagyatékot. Szalaváré Tura Paál Zoltán palóc (palúz) emberben találta meg azt a kiválasztottat, akit minden szempontból alkalmasnak tartott a féltve őrzött titkok átadására.
Paál Zoltán tehát kettős feladatot kapott. Le kellett rónia a teljes, hatezer éves történelmet, az Arvisurák gyűjteményét, és meg kellett írnia elődjének, Szalaváré Turának az idejében történt eseményeket. Paál Zoltán beavatott rovósámán mindkét feladatának eleget tett. Arvisura gyűjteménye hivatalosan 1996-ban került először kiadásra. A 348. Arvisura Vérrel pecsételve címmel viszont csak most lát először napvilágot.
A Vérrel pecsételve felfogható tehát egy önéletrajzi ihletettségű regénynek, de szerzője beleszőtte az Arvisura gyűjtemény legfontosabb részleteit is. Részben azért, mert Paál Zoltán számára az Arvisurák megismerése elválaszthatatlan volt az éppen zajló eseményektől, másrészt mert a szerzőnek volt egy olyan indíttatása, hogy azokkal is megismertesse az őstörténeti eseményeket, akik egyébként nem biztos, hogy az Arvisura gyűjteményt végigolvasnák. Egyébként ha valaki átugorja ezeket a részeket, maga a regény önmagában is sajátos élményt nyújt az olvasójának.
Ám aki mégis belemélyed az Arvisura részletekbe, olyan ismereteket fog szerezni, melyeket sehonnan máshonnan nem fog tudni összegyűjteni. És ebben nem az a döntő, hogy igazak-e ezek a történetek, hanem az, amilyen egységes rendszerré áll össze a magyar őstörténet, s ezen keresztül szinte az egész emberiség történelme. Ha semmi nem lenne igaz belőle, akkor is csodálattal adózhatnánk Paál Zoltán előtt, mert akkor ő volna a világ legnagyobb mesemondója. Ám az olvasót, (a felkészült olvasót is) érik majd meglepetések.
Sok-sok örökérvényű, vagy legalábbis megszívlelendő tanulsága van a műnek. A legalapvetőbb sajátossága mégis az, hogy nem irányul senki ellen. Bár végig a hun törzsszövetségről és a magyarság gyökereiről van benne szó, ugyanúgy megtaláljuk ezeknek az embereknek az erényeit és hibáit, mint más népek, nemzetek eredendő jó vagy rossz tulajdonságait. Mintha a szerzője valóban felülről szemlélné a világot.
A mű olvasója azt is tapasztalhatja, hogy bizonyos események, összefüggések értelmezése több szinten lehetséges. Ezért bárki nyugodtan kézbe veheti, ki-ki megtalálja benne a saját világának megfelelő olvasatot.
A Vérrel pecsételve nem versenyezhet a ma oly divatos sci-fikkel vagy thrillerekkel. Nem is ez a célja. De remélhető, hogy eljut ahhoz az olvasóközönséghez, amelyet ez a téma méltán megérdemel.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
