Palotai álmok

Mint Münchausen báró postakocsisának kürtjéből a belefagyott hangok, úgy olvadtak, fakadtak fel a pályája delelőjéhez közeledő Krúdy Gyula tolla alól, lilatintás kalamárisából az ifjúkorban bennerekedt történetek. A középkori témájú zsoldosnovellák, a szepességi történetek és az első Szinbád-elbeszélések sikerén felbuzdulva regényeiben is témát vált – szabadjára engedi eddig jobbára Mikszáth nyomdokain poroszkáló fantáziáját. Egész pályafutására kiható fölfedezést tesz, megalkotja legkifejezőbb hősét: önmagát – megteremti első hasonmásait. Az anekdotázó, tárgyias epika helyébe a lírával átszőtt, alanyi elbeszélés lép; Krúdy Gyula megtalálja varázslatos, senkiével össze nem téveszthető, egyéni hangját.
Látszatra ellentmond ennek, hogy e korszak első, 1910-es születésű regénye, A magyar jakobinusok, történelmi munka. Csakhogy Krúdyt a magyar jakobinusok vezérében is elsősorban a kalandot kereső, érvényesülni akaró, titokzatos szerzetes érdekelte, nem annyira a felvilágosult eszméket hirdető politikus. Ha maga a regényes fordulatokat kiélező elbeszélés nem volna elég bizonyság arra, hogy Krúdy Martinovicsban is egy távoli, ezúttal történelmi alteregóját teremtette meg, akkor a Francia kastély első sorai szolgálhatnak perdöntő vallomással: „Szinbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő városba gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcosbálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben.”
Ebben az első és a posztumusz kiadású Purgatórium-ig egyetlen Szinbád-regényben, a Francia kastély-ban szó esik egy felvidéki városkában kezdődött reménytelen szerelemről, színészetről, párbajról és főként a nők rejtélyességéről – alighanem azoknak van igazuk, akik ezt a regényt novellafüzérnek tartják, s az igéző hangulatokat, a pikareszk alakokat és leírásokat, a gyöngéd lírát és a mindent fonákjáról is megmutató iróniát méltányolják benne.
A kötet harmadik darabja, a Mákvirágok kertje visszatérés a dzsentritémához, annak a különös gyászszertartásnak egyik felvonása, amelynek során Krúdy nosztalgiával és részvéttel, de egyszersmind az elkerülhetetlen végzet iránti realitásérzékkel elparentálja az anakronisztikus életet élő magyar kisnemességet.
A Palotai álmok-ban újra fölerősödnek a személyes vonatkozások: a szökéssel végződő kiházasítási történetben az író Várpalotán élő apai nagyanyját, Radics Máriát éppoly könnyű fölismerni, mint magát Krúdyt Péter Pál alakjában. A művészi megjelenítés eszközei, a paletta színei a század eleji vidéki társadalom rajzában tovább gazdagodnak, a szatírákhoz közelítő humor szivárványos keretbe foglalja a jáátéot, amely talán nem is több, mint egy törékeny epizód Krúdy regény-írói munkásságában.
A remekmívű Bukfenc (1917-1920) színei már sötétebbek. A „Zöld ház” tulajdonosnőjének védőszárnyai alatt felcsperedő leányka történetével a századelő Pestjének pokolbugyrába szállunk alá, „hogy setétségen, jégen, havon át tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet adott az emberekbe”.