– Igazán bűbájosak a bakfisok – mormolta szórakozottan Gabriel, vállalva a vértanúságot.
Ha nem szereti a gyermekeket – szólt közbe az özvegy –, miért vállalja a nevelésüket?
– Ez meglehetősen hosszú történet – mondotta Gabriel.
– Mesélje el – nógatta a hölgy.
– Köszönöm – hárította el a mesét Zazie –, már hallottam.
– De én nem – szögezte le a hölgy.
Arra meg szarunk. Na, bácsi, mi a válasz?
– Mondtam már, hogy nem, nem és nem.
– Eléggé következetes a gondolkodásmódja – jegyezte meg az özvegy, abban a hitben leledzvén, hogy valami eredetit mondott.
Milyen makacs, valóságos kis öszvér – állapította meg elérzékenyülten Gabriel.
Ezután a hölgy a következő, az előbbinél nem kevésbé találó megjegyzéssel rukkolt elő:
– Úgy veszem észre, nem valami alaposan ismeri ezt a kislányt. Azt lehetne mondani, hogy most fedezi fel a jótulajdonságait.
A „jótulajdonságait” szót idézőjelek között gügyögte.
– A seggem lyukának vannak jótulajdonságai – dünnyögte Zazie.
– Jó szimatja van – ismerte el Gabriel. – Tulajdonképpen csak tegnap szakadt a nyakamba.
– Látom.
– Ugyan mit lát? – kérdezte csípősen Zazie.
– Ő talán tudja? – kérdezte vissza vállvonogatva Gabriel.
Figyelembe se véve ezt az inkább lekicsinylő közbevetést, az özvegy hozzáfűzte:
– Az unokahúga?
– Pontosan – hangzott Gabriel válasza.
– Ő pedig a nénikém – tette hozzá Zazie, aki ezt az élcet eléggé újnak képzelte, ám ez ifjú korát tekintve, menthető…
