Úgy négymilliárd évvel ezelőtt önmaguk lemásolására képes molekulák tűntek fel az őstengerek vizében. Szédületes karriert futottak be. Egyáltalán van-e határa azon technikák és fortélyok fokozatos tökéletesedésének, amelyeket létünk folytonosságnak biztosítása érdekében felhasználnak? Rengeteg idő állt rendelkezésükre a tökéletesedéshez. Az önfenntartás miféle fura szerkezeteit termelhetik még ki az évezredek? A négymilliárd év alatt vajon hova jutottak az ősi replikátorok, e legelső mesterei a túlélés művészetének? NE keressük őket szabadon lebegve a tengerben;már réges-rég feladták ezt a lovagi szabadságot. Most óriási kolóniákban nyüzsögnek, gigantikus, zörömbölő robotok biztonságos belsejében, elzárva a külvilágot, mellyel tekervényesen közvetett utakon érintkeznek, s melyet távvezérléssel manipulálnak. Itt vannak mindannyiunkban: ők teremtettek bennünket, testünket és lelkünket; az ő fennmaradásuk létünk végső indoka. Most a gén névre hallgatnak, mi pedig az ő túlélőgépeik vagyunk.
Egy kiváló tehetségű oxfordi etológus, valamivel túl a harmincon, a hetvenes évek közepe táján gondolt egyet, és ő is megírta a maga könyvét a természetes szelekció működéséről, vagy ha úgy tetszik, az "önzés" biológiájáról. Példa nélküli, országhatárokat és szakképzettségbeli korlátokat nem ismerő feltűnést keltett vele. Nem vitás, részben azért, mert miközben köztünk, emberek között összeesküvést szít tulajdon génjeink zsarnoksága ellen, hátborzongató rémségeket állít rólunk, állatokról: testünk mélyén csalók, kizsákmányolók, gyilkosok vagyunk. Ti, anyák, saját génjeiteket babusgatjátok gyermekeitekben. Bennetek, fecskefiókák, nincs sokkal több testvéri érzés, mint a kakukkban. Ti, hím elefántfókák, csak az alkalmat lesitek, hogy elraboljátok társatok háremét. Ti, nőstény ájtatos manók .. de ez már tényleg szörnyűség.
Mindezzel együtt messze kevésbé rémisztő ez a könyv, mint amennyire fontos. Kristálytiszta logikával kényszeríti olvasóira, a következtetést: a természetes szelekció természetes egysége nem a faj vagy a csoport, még csak nem is az egyed, hanem a gén, s egyszerű viselkedési stratégiák evolúciós stabilitásának elemzésével fényt derít első hallásra bizarr alaptételének felkavaróan életszagú következményeire. A gének útjai kifürkészhetetlenek. De hála Richard Dawkinsnak és Az önző génnek, azt most már értjük, hogy kénytelenek kétes kalandokba sodorni hormonhordozójukat: létükért folyó küzdelembe, lét(ük)ért folyó önfeláldozásba.
