Több szempontból is "nukleáris családról" szól e regény története: egy szklerózis multiplexben szenvedő hetvenéves anyáról, Billie Raitliffe-ről, középkorú, szerencsétlen iszákos fiáról, Hexről és ennek mostohaapjáról, Billie második férjéről, Lou Sloane-ról. A cselekmény egyetlen hétvégét ölel fel, de ezalatt szinte minden végigpereg, ami a második világháború óta a családdal és Amerikával történt. Lou, aki a helyi atomerőmű főmérnöke volt, s éppen most rúgták ki egy régi rossz döntés miatt, amiért nemcsak ő volt a felelős, de amely most katasztrófával fenyeget Lou tehát nem bírja tovább magatehetetlen, sőt meghalni akaró felesége ápolását, etetését, tisztába tevését (tizenöt évig derekasan csinálta), és otthagyja az asszonyt. Billie üzen a fiának New Yorkba, aki azonnal haza is megy, hogy romokban heverő magánéletét egy másik romhalmazra cserélje. Miközben a kisebbfajta kórházként felszerelt házban anyját fürdeti, annak elmotyogott töredékszavai felidézik benne a hétesztendős gyakori önmagát, amikor a metropolisból ebbe a patrícius connecticuti városkába költöztek, ahol a kövér és dadogós kisgyerek pocsékul érezte magát iskolatársai között, s ahol alig egy évvel később az apja a szeme láttára vérzett el az episzkopális templom vasárnapi iskolai alagsorában (1946-ban az utolsó kísérleti atomrobbantások résztvevőjeként dózis kapott). A közeli vendéglőben, miközben anyja összevizeli magát és a fél éttermet, s Hex egy középkorú, kifestett nőben hajdani gimnáziumi ideáljára, reménytelen szerelmére, Jane-ra ismer - az egykori iskolaszépe több férjen túl van, két fiát neveli egyedül, nem vitte semmire -, a televízió ködösítő tájékoztatásából megtudják: az atomerőmű javíthatatlanul meghibásodott, ömlik belőle a toxikus lé a tengerbe és a talajvízbe.
