„A szabadság, ahogyan azt mi emberek nagyra értékeljük, tulajdonképpen csak ebben a fizikai világban, a születés és a halál között élhető át és sajátítható el. Aztán világos érzésünk alakul ki arról, hogy nem fölösleges a szellemi világból leszállni ebbe a fizikai világba. Ha csak a szellemi világban élnénk, amely egyébként csak a halál és egy újabb születés között hozzáférhető számunkra, a szabadságot soha nem tudnánk elérni. Ezt a szabadságot a fizikai világban érjük el. Csak akik semmit sem adnak a szabadságra, azok gyűlölik vagy becsülik kevésre ezt a világot, amelyet az ember a születés és a halál között él át. Ezt a szabadságot aztán különösen jól tudjuk értékelni, amikor erőként úgy fejlesztjük ki, mondjuk, mint egyfajta emlékezést, nevezetesen a halál után. Csak akkor vagyunk részesei a szabadságnak, amikor a halál és az újabb születés között visszavágyódunk a földi életbe. Összefüggésben kell hogy maradjunk a földi élettel, hogy a szabadságban részesüljünk a halál és az újabb születés között is.”
„Azzal, hogy az utóbbi évszázadokban kialakult természeti gondolkodáshoz fordulunk, lehetetlenség eljutni még a legegyszerűbb szociális fogalmakhoz is, amelyekre szükségünk van. Mert ezekben a szociális fogalmakban élnie kell valaminek abból, ami a moralitást felismeri a maga kozmikus jelentőségében. Az embernek újra meg kell tanulnia, hogy kozmikus lény. A szociális ügyeket nem lehet itt a Földön rendbe tenni, ha nem ismerjük fel, hogy mint emberi lények, összefüggésben állunk a kozmikus szándékokkal, a kozmikus entitásokkal.”
