"Elhallgatok. Igen, ezt nevezem hallgatásnak, ha már nem hallom ezt a hangot. Vagyis hát hallani fogom, ha feszülten fülelek. Majd feszülten fülelek. A feszült fülelést nevezem hallgatásnak. Nagyon feszülten fülelve mindig hallani fogom, szaggatottan, gyengén, érthetetlenül. Azt nevezem hallgatásnak, ha mindig hallom, csak nem hallom, mit mond. Aztán egyre hangosabb lesz, mint a lángra lobbanó, a kialvadó tűz, Maood elmagyarázta, és felmerülök a csendből... A hang távolodik, közeledik az ajtó mögött, elhallgatok, csend lesz, fülelek, rosszabb mint beszélni, gyötrelmesebb, nem, nem gyötrelmesebb, ugyanolyan... Ugyanaz a csend lesz, mint mindig, tele nyomorúságos mormolással, zihálással, érthetetlen panaszokkal, amelyek megtévesztésig hasonlítanak a távoli, elhaló nevetésre, rövid csendekkel, mint amikor élve temetnek el valakit. Tart, ameddig tart. Aztán újra kezdem, feltámadok."
