Seneca tragédiái

Az újkori dráma kezdetei – Shakespeare, Racine, Calderón – Seneca tragédiáira nyúlnak vissza. Nero nevelőjét és sokáig teljhatalmú államminiszterét mint sztoikus filozófust tartották számon az egész középkoron keresztül, és évszázadokon át el sem tudták képzelni, hogy a neve alatt fennmaradt tíz tragédia a halálmegvetést hirdető erkölcsi levelek és filozófiai értekezések szerzőjétől származik. A német klasszicizmus üres retorikus könyvdrámákká fokozta le a Seneca-tragédiákat, és csak az utóbbi évtizedekben kezdjük fölfedezni, hogy Seneca a mitológiai jelmezekben emberi alaptípusokat jelenít meg, hogy vérbűnök terhelte hőseivel félreérthetetlenül céloz a császári családnak a birodalmat vérbe-halálba borító alakjaira. Seneca tragédiái a klasszikus görög költők tudatos utánzásainak készültek, de szerkezetükben, poétikájukban, mondanivalójukban el is térnek tőlük, és a tragédia új műfajának képviselői.