Részlet a könyvből:
"Éppen, mikor dobraütötték az apai birtokot, akkor született meg a harmadik fiu, Pali.
Nehéz idő volt biz' az!
Elsbeth asszony ott feküdt bánatos arcával és fájó mosolyával a nagy mennyezetes ágyban, mellette az ujszülött bölcsője, nyugtalanul járatta körül a szemét és figyelt minden neszre, mely az udvarból és a szobákból behallatszott az ő szomoru gyermekágyas szobájába. Minden gyanus hangra felneszelt s valahányszor idegen férfihang hallatszott, vagy tompán zörögve kocsi közeledett, látható rettegéssel kapaszkodott meg az ágy oszlopába és azt kérdezte:
- Már annyira vagyunk? Annyira vagyunk?
Senki sem felelt. Az orvos szigoruan meghagyta, hogy óvják minden izgalomtól, de a jó ember nem gondolt arra, hogy ez az örökös rettegés okvetlenül sokkal jobban gyötri, mint a legszörnyübb valóság.
Egy délelőtt - ötödik napra azután, hogy a gyermek a világra jött - hallotta, hogy férje, kit e nehéz napok óta alig látott egyszer is, káromkodva és sóhajtozva jár fel s alá a szomszédos szobában. Beszédéből megérthetett egy szót is, egyetlenegy szót, mely ujra meg ujra megismétlődött, ezt hogy: Hajléktalan!
Akkor már tudta: Annyira voltak.
Bágyadt kezét a kis jövevény fejére tette s a gyermek komoly arccal, csendesen szuszmogott és sirt a vánkosában."
