Ez a könyv a romániai Véres Karácsony előtt, egy borzalmas diktatúra éveiben született. Minden idők legszigorúbb és legszamarabb cenzorainak garázdálkodásai közepette.
Hogy ez mit jelentett: elmondhatatlan.
Aki tollforgatóként élte át e sötét évtizedeket: jól tudja, mire gondolok, aki pedig csak külső szemlélő volt, annak hosszan, bőven kellene mesélni.
Erre most nincs mód, ám az olvasó szíves figyelmébe ajánlanám azt a jegyzőkönyvet, amelyet szellemi vámtiszteknek egy csoportja vett föl Erdélyben Pompás Gedeon című vidám játékomról, annak mondandójáról.
Bizonyos, hogy ennél beszédesebb példa az elmúlt idők alkotási körülményeiről nehezen képzelhető el.
Ne mondja senki, hogy ilyen körülmények között nem kellett volna írni. Hogy nem volt volna írni, élni, szólni, remélni, álmodni és tiltakozni.
Ki hogy tudott, kinek mire futotta aggodalomból, kényszerű képes beszédből, vállalásból, szenvedélyből.
E könyv szerzőjének ennyire futotta. Meg arra persze, amit más munkáiban is letett már az olvasó asztalára.
Hogy micsoda s mennyit ér: az idő megítéli. Döntése előtt a szerzőnek nincs miért berzenkednie, avagy pironkodnia. Szájkosaras időben kellett szólni s lehetett hallgatni, ha valaki íróként a némaságot választotta.
Én azt választottam, amiről ez a könyv is tanúskodik. A kérdésre pedig, hogy miért ilyenek ezek az írások és nem amolyanok, kétféle választ is lehetne adni: egyrészt, mert senki sem ugorhatja által saját árnyékát, másrészt, mert egyféleképpen szól a fa, ha fejszével kongatják, s másként, ha lombját jótékony szelek zúgatják.
