Magamról: A háború után egy, a Rajk-per előtt három évvel születtem Budapesten. Hétéves voltam, amikor "a népek nagy tanítója és vezére" (sokunknak) jobb létre szenderült. Ezalatt voltam kispajtás és úttörő, aki iskolai ünnepségeken a kor költőóriásainak műveit szavaltam.
Tízéves voltam a "tragikus események" idején.
Majd voltam tagjelölt az újonnan megalakult ifjúsági szervezetben, később tag.
A legendás hatvanas évek közepén (1964) maturáltam. Közben folyamatosan jártam a Vigyázó Ferenc utcába, Illésékhez a Metróba, és ma már bevallhatom, rendszeresen hallgattam egy nyugati rádióban a Beatleseket.
Vonzott a színház, a film, az irodalom - így lettem fényképésztanonc. Később hallgattam film- és színháztörténetet, végül művészettörténetből és filozófiából szereztem oklevelet. 1972-ben kerültem a nők Lapjához, ahol fotóriporterré lettem. Legalábbis remélem!
A könyvről: illetve a módszerről, ahogy készült. A képanyag másfél évtized érzett, gondolt, látott és lefényképezett látlelete.
Lépkedve a több négyzetmétert elfoglaló kópiák között jutott eszembe összecsomagolni az egészet és elvinni a képszavak írójához, Bella Pista barátomhoz.
Így kezdődött az "alkotás" folyamata. Szórványosan, ám mégis rendszeresen jöttünk össze. Elolvastam az írást, az írásokat, összenéztük a képekkel, amelyekről ő mindig azt írta, amit gondolt, s akár hiszik, akár nem, igen ritkán vitatkoztunk. Inkább vörösboroztunk és zenéltünk Chopint, Gershwint, Mozartot, Joplint és ha mondtuk, ha nem, a következő találkozásban mindig benne volt az előző ki nem mondott érzése, ötlete, hangulata.
Szebeni András
Magamról: 1940. augusztus 7. Székesfehérvár, Juhász-szanatórium. Itt születek meg, reggel hét óra előtt. Anyám szerint először azt hitték, nem is élek, mivel az istennek sem akartam életjelt adni. Percekig hideg s meleg vízbe mártottak, mígnem hajlandó voltam megszólalni: sírni. Azóta is ha sírnom kéne, inkább hallgatok.
Talán 1943. Szülőfalum, Sárkeresztúr. A katolikus templom kórusán vagyok, az orgonasípok előtt. Akkora vagyok, mint egy fűzfafurulya, vékony és csilingelő hangom belehal a hatalmas orgonasípok hangzuhatagába. Apám az orogna előtt ül, játszik és énekel. Hangja, mint valami hatalmas fekete szederfa nyári lombja, édes meleget árasztva borul fölém.
1944. ősze. A gangon állok, az ijedelmes gangon, ahol egyszer két kígyó a szemem láttára kibútt a falból, megitta a macskák párolgó tejét. Ám most nem félek és nem iszonyodom. Sírok és toporzékolok és kiabálok. Azt akarom, hogy engem is vigyenek el katona apámhoz Ősibe, a haditáborba. De csak az elporzó szkeret látom, a vágtató lovakat, s anyámat, ahogy bekecsébe burkolózva ül a bakon. Apámat ekkor láthattam volna még egyszer, és ahogy történt, utoljára. Kivitték a frontra s eltűnt örökre.
1953. március 15. Első igazi versem írom. Síró düh, a zokogás hüppögő kényszere és konok fog- és szájszorító dac mozgatja a tollam. Sírhatnékom van, mert nincs apám, nincs aki védjen, de nem sírok, mert a dühömet élvezem, azt, hogy fájdalmamat a kitagadott nemzeti ünnepen mondom el a világnak. "Ráfúj az idő muzsikája" - írom és érzem, hogy apám és március eggyé forrad.
1956. október 24., reggel. Székesfehérvár, a hajdani ciszter rendház, a József Attila Gimnázium kollégiuma. Arra ébredünk, hogy nincsenek reggeli hírek. A rádió ugyanazt a zenét sugározza. Nevelőtanárainknak csak kis hányada jut el a kollégiumig. Komorak, izgatottak. Megtiltják, hogy elhagyjuk az épületet. De ha akarnánk se tehetnénk. A Március 15. utcában, a két főbejárat előtt két orosz tank áll, lőtörnyát, lövegét a kapura irányozza.
1958 nyara. "Én akkor is egyetemista leszek." - kiáltom az asztal tetejéről anyámnak. Kezemben az összegyűrt levél, helyhiány miatt nem vettek föl a bölcsészkarra. Pár nap múlva barátom biztatására favágónak megyünk Mecsérpusztára, majd Pestre menekszem albérlőnek és segédmunkásnak. Egy év múlva újra megpróbálom - sikerül.
A tenger. Az első trópusi tenger. Az első forró testű tenger. Kuba. Mintha lehetne az embernek életében még egyszer első szeretője. Öntudatlan örömömben mintha szeretkeznék a vízzel. Hanyatt vetem, dobáltatom, rávetem magam, szembeszegülök vele, hogy aztán a bőrömbe harapjon a hullám, hogy elsodorjon, hogy kisodorjon a partra. Később, már magamra hagyva, szeretteimre gondolok a parton, családomra, barátaimra, s beírom a nevüket lábammal a forró homokba. Talpam a vonás, sarkam a pont. Az óceán meg, mint egy vak Homérosz, ki-kinyúl hullámjaival, letapogatja és elolvassa, aztán eltörli az egészet.
1986, Rotterdam. A szófelvételek helyett egy igazi pillanatfelvétel. Igazi fotó. Holland fotográfus barátommal ülök szemközt, a két karom egy asztalkán nyugszik, farkasszemet nézek a masinával. Most ez a kép néz önökre könyvünk hátoldaláról.
A könyvről: Sose hittem, hogy egyszer elkészül, mert annyira meglévőnek látszott, mintha mondjuk készen találtuk volna. Ám hogy mégis elkészült, azt a zenének köszönhetjük. A muzsikának, ami egyaránt ott van szóban és képben.
Bella István
