A Tanácsköztársaság egyik legsötétebb fejezetét kétségkívül Szolnokon írta a Lenin-fiúkat vezető Szamuely Tibor népbiztos. 1919. május első napjaiban a vörösök visszafoglalták a Tisza-parti várost, és több tucat polgárt végeztek ki bestiális kegyetlenséggel.
A szolnoki vörösterror áldozatainak számát pontosan mindmáig nem lehet megállapítani. Egyfelől száz százalékig megbízható összeírás sem az események idején, sem utána nem készült, másfelől magát az áldozat fogalmát is más mércével mérték a Horthy-korszakban (a marxista történetírás annyiban legalábbis következetes volt, hogy szót sem ejtett a szolnoki vérengzésről). 1919 után olykor nem számították be az áldozatok közé azokat a vöröskatonákat és polgári személyeket, akiket – különböző okok miatt – május 4-én és 8-án kivégzett a kommunista államhatalom.
Szolnokon a vörös megtorlás első áldozatai május 3-án délután utcai harcokban estek el. Sugár Miklós 26 éves szolnoki lakos civilben fakereskedőként dolgozott, de tartalékos huszárhadnagyként részt vett a polgárőrségben. Három óra után futva menekült a Kolónia utcában, mert felismerte egy csapat, amelyet Bencsik Károly 27 éves kunszentmártoni mészárossegéd és vöröskatona vezetett. Szinte biztosan Bencsik sütötte el a fegyvert, és aligha véletlen, hogy később rajta látták az áldozat köpenyét, sarkantyúját és revolverét. Bencsik adta fel az egy nappal később kivégzett Majtényi Pál hadnagyot is.
„Olyan nyúzó volt, mint a többi”
Dr. Váry Albert ügyész adatai szerint ugyancsak az utcai harcokban, május 3-án este fél hét és nyolc között esett el Vermes István és Tallósi Vámos Zoltán 23 éves főhadnagy, egy ismeretlen lovas hadnagy, egy ismeretlen tiszt és Tövis Béla 31 éves MÁV-forgalmi tisztviselő. Mindannyiukkal célzott lövések végeztek.
Dr. Pethes Manó 38 éves törvényszéki bírót Nagykereszt utcai otthonában érte a halál. Amikor a vörösök rátörtek, és fegyvert követeltek tőle, kijelentette, hogy katonatiszt volt, és neki a csőcselék nem parancsol. Szobájára szorították, agyonverték, holttestét pedig bedobták vízzel megtelt pincéjébe.
Dr. Szikszay György 45 éves törvényszéki elnök éppen a tanyára menekült családja után indult, amikor az utcán felismerték, agyonlőtték, majd kifosztották, még a cipőjét is lehúzták a lábáról. A gyilkos Bede Mátyás 22 éves szolnoki halász és vöröskatona volt. A félelem légkörére jellemző, hogy a holttest két napig feküdt az utcán, senki sem mert hozzányúlni. A feldühödött vörös fegyveresek Szolnokon rekedt csendőrökre is vadásztak, kivégezték Sztankovics Sándor volt cibakházai őrsparancsnokot, továbbá Tornai Lajos és Osbáth Gyula ottani őrsbeli őrmestert is.
Ösztreicher Nándor 42 éves szesznagykereskedőt és Szántai Ferenc 58 éves utazót május 3-án délután gyilkolták meg a vörösök. Az előbbi bűne az volt, hogy állítólag a Baross és az Ostor utca sarkán álló házából géppuskáztak a várost elfoglaló kommunistákra. Az 1920-as vizsgálat a következőket derítette ki halálának körülményeiről: „A főtárgyaláson Somoskövi József vádlott beismerte, hogy 1919. május 3-án a meggyilkolt Ösztreicher udvarára bement, amikor ott sok vörös katona volt, és Ösztreicherné sírt. Azt is beismerte, hogy a zsebében revolver volt. Ösztreicher Nándorné tanú vallotta, hogy […] a pincébe menekültek, ahonnan a tömeg hívására feljöttek, és akkor a pinceajtóban Szántai Ferenc alkalmazottjukat lelőtték, a férjét pedig az utcára kivonszolták és megölték. Őt, a kisfiát és a nevelőnőt pedig az udvaron tartották, és azalatt az egész lakást elpusztították és kirabolták. A tömeg körül Somoskövi vádlott a kisfiú előtt állt kezében revolverrel. A kisasszony ama kijelentésére, hogy nincs senki, aki rajtunk segítene, a vádlott azt felelte: »mit, Ösztreicher is olyan nyúzó volt, mint a többi.« […] A pincébe menekült Ösztreicher Nándort két katona hívta fel a pincéből az udvarra és onnan az utcára, az udvaron nem bántotta senki, az utcán azonban a nép azt kiabálta, hogy ez lőtt a gépfegyverrel, mire egy lóháton levő orosz terrorista karddal többször fejbe vágta, majd ismeretlen tettesek belelőttek.” Akadt olyan változat is, hogy szó szerint agyonverték a súlyosan sebesült kereskedőt. A hivatalos vizsgálat Ditrov Gergelyt, Csizmás Ferencet, Mihályik Bélát, továbbá Hir Mihályt, Kővári Elemért, Tompa Lászlót, Tompa Andrást, Berkes Ferencet és Pintér István MÁV-munkásokat nevezte meg gyilkosként. Ugyanezek az emberek ölték meg egyébként a három csendőrt is.
Fejlövés a temetőben
Május 3-án délután a vöröskatonák nemcsak a lakásokat, de a városi és vármegyei hivatalokat is feldúlták. Részlet egy május 12-i hivatalos jelentésből: „…a Vörös Hadsereg a városból elvonult, 3-án délután azonban ismét visszatért. Ez alkalommal az élén bevonuló csapat egyes osztagai több lakásba behatoltak s azokat kifosztották. Ily fosztogatásnak esett áldozatul az egész ház, ahol hivatalunk van, s természetesen hivatalunk is. Egy csoport behatolt a hivatalba, ott az ajtókat, szekrényeket, fiókokat, a kisebbik Wertheim kassát s a nagyobbiknak az alsó részét feltörte, az iratokat össze-vissza hányta, a tanyahajóból felhozott ágyneműt, asztalneműt, evőeszközöket, pokrócokat, továbbá az Alcsi-társulat csatornaépítő munkásai részére raktározott élelmiszereket pedig elvitte.”
Akárcsak máshol, a kommunisták Szolnokon is feljelentették a volt polgárőröket, „burzsujokat”, haragosaikat, Szamuely pedig a forradalmi törvényszék élén elítélte őket. A hírhedt népbiztos az abonyi halálos ítéletek meghozatala után, május 3-án reggel érkezett a városba. Már a kora reggeli óráktól üléseztek a kommunista törvényszék tagjai, és sorra kihallgatták az előző nap begyűjtött személyeket. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy kit miért ítéltek el, de szinte bizonyos, hogy a fegyveres ellenállásban részt vevők mellett vétlen emberek is az áldozatok közé keveredtek. Kele József közléséből tudjuk, hogy Szamuelyék szolnoki megtorlása már csak azért sem sújthatott le kizárólag az ellenforradalmárokra, mert nyilvántartásukat a vörösök nem találták meg. Bár a nagy sietségben a visszavonuló fehérek a városházán felejtették, Zrumetzky Viktor városi főjegyző – későbbi polgármester – még a Lenin-fiúk érkezése előtt megtalálta és tűzbe dobta a nevüket tartalmazó listát.
Szamuely Tibor huszonkét embert, köztük a már említett vöröskatonákat május 4-én halálra ítélte. Dr. Cseh Géza az utolsó percek drámai történéseit foglalta össze: „A halálra ítélteket a római katolikus temetőhöz kísérték, közben ütlegelték és a házak falához lökték őket, mintha már ott, az utcán végre akarták volna hajtani a kivégzési parancsot. A temetőároknál felsorakoztatott foglyok nevét Mann József, a tengerészekből alakult kivégzőosztag parancsnoka felolvasta, majd parancsot adott az ítélet végrehajtására. Általában egyenként, fejlövéssel végeztek velük, de volt, akinek két oldalról az álla alatt egyszerre sütötték el a puskát, és élvezték, hogy a szerencsétlennek valósággal lerobbantották a fejét a lövedékek.”
A kivégzésben – a későbbi vizsgálat szerint – Stern Mózes 30 éves kőműves, Gerlei Géza parancsnoksága alatt pedig a következő személyek vettek részt: Kovács Lajos, Sturz Károly, Kohn-Kerekes Árpád, Kámán József. Az ő számuk sem teljes, alighanem ezért jegyzi meg dr. Váry Albert, hogy „más terroristák” is közreműködtek a gyilkosságokban.
A kivégzések után a holttesteket közös gödörbe, egymásra keresztbe dobálták, majd mésszel leöntötték. A vöröskatonákon kívül a következő személyeket végezték ki május 4-én és a következő napokban: Benedek János csendőr alőrmester, Berger Albert szállító, Király Árpád tüzérfőhadnagy, Mellinger Ede tanuló, Matyasovszky József főhadnagy, Zalán Zoltán hadnagy, Róth Ernő, Gunszt Sándor bankigazgató, dr. Engel Sándor ügyvéd, Zelei János ügyvédi írnok, Stögermayer Antal halkereskedő, dr. Hajdú Béla vármegyei ügyész, Németh Pál törzsőrmester, Simonyi Pál árvaszéki ülnök, Spiller Aladár fuvaros, Zakariás Mihály élelmiszer-szállító, Zakariás István élelmiszer-szállító, Palesco Jenő huszárőrnagy, Demény Lajos csendőr alőrmester, László Imre vasúti detektív.
Személyes bosszú
Az 51 éves Stögermayer Antal, Szolnok város köztiszteletben álló halkereskedője és vendéglőse nemigen politizált, leginkább szakácskönyveket írt, halrecepteket gyűjtött, és naphosszat évődött a művésztelep bohém lakóival. Cseppet sem titkolta ellenforradalmi szimpátiáját, de ezért még nem kellett volna meghalnia. Kele József szerint minden bűne az volt, hogy lakásán egy szivartartónak használt játék pisztolyt találtak. Akár így, akár másképp történt, 1919 májusában kisebb dolgokért is meghaltak polgáremberek Szolnok városában.
Palesco Jenő huszárőrnagy végzetét egy kommunistaszimpatizáns besúgó okozta, és Zalán Zoltánt, a cs. és kir. 68. gyalogezred hadnagyát is szolnoki munkások adták át Szamuelynek. A kivégzettek közül kétségkívül a 16 éves Mellinger Ede esete a legmegrázóbb. A kereskedelmi iskolai tanuló azt hitte, hogy édesapját, Mellinger Izidor kereskedőt is elfogták a vörösök, és miközben ezt számon kérte Szamuelyn, kétségbeesésében gyilkos gazembernek nevezte. Szamuely azonnal a többiek után küldte, és hamarosan őt is kivégezték a temetőárokban. Mellinger Ede édesapja 1922-ben halt meg, édesanyja, Mellingerné Krémer Irén 1944-ben a holokauszt áldozata lett.
László Imre vasúti detektívet május 3-án délután, menekülés közben, egy Liget utcai ház kertjében fogták el a fegyveres szolnoki vasutasok.
A gyilkosok 1920-as ítéletének indoklásában a következő tényállást rögzítették: „Kétségtelen tényként volt megállapítható, hogy az áldozatokat a temető árkában egy sorban állították fel, hogy a kivégzésre ismeretlen terroristák állottak elő, hogy László Imre a sorban 5-ik vagy 6-iknak állott, amikor a nép, köztük az összegyűlt vasutasság követelni kezdte, hogy László Imrével ők akarnak végezni, mire a terroristák vezetője László Imrét a sor bal szárnyára a végére állította és felszólította a vasutasokat, hogy álljanak elő. E felhívásra először senki sem jelentkezett, majd arra a felhívásra, hogy »hát ez a hazafiság«, többen előálltak, mire a terrorparancsnok azt mondotta, hogy 3–4 ember elég, mire tényleg ennyien ott maradtak, a többiek pedig hátrább húzódtak. Ezután történt a sortűz, az összes szemtanúk egybehangzó előadása szerint egyszerre, bár Palotai tanú szerint László Imrére már a tüzelni vezényszó előtt lövöldözni kezdtek.” A vizsgálat megállapította, hogy Zubek Lajos, K. Bózsó Károly és Munkácsi István vasutasok (az első kettő tevékenyen részt vett az előző napi elfogásban is) végezték ki László Imrét. K. Bózsóról aztán utcán is elneveztek Szolnokon, egészen a 90-es évek elejéig közterület viselte a gyilkos nevét…
A Szamuely-féle „rögtönítélő törvényszék” még néhány napig működött, aztán elsodorták a háborús események, maga a rettegett népbiztos is elhagyta Szolnokot. A nagyobb gyilkosságok a Duna–Tisza-közén és a Dunántúlon csak ezután következtek. Dr. Váry Albert adatai szerint a proletárdiktatúra 591 áldozatot szedett, és ha az utcai harcokat, egyéni önbíráskodást, leszámolásokat is ideszámítjuk, akkor a számadat elfogadható. Mindenesetre, ha – Váry nyomán – 49 szolnoki mártírral számolunk, akkor a 64 áldozattal járó dunapataji vérengzés után a Tisza-parti városban gyilkolták meg a legtöbb embert Szamuelyék.
Részlet Szentesi Zöldi László: Vörösterror Szolnokon – 1919. május 3–4. című könyvéből, a Nagy Magyarország Könyvek 6. kötetéből.
