Építészet az, amikor „az alkotás a világegyetem hangját szólaltatja meg bennünk" - idézi Le Corbusier-t Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete című könyve előszavában. Az épületek tömege, arányrendszere, kompozíciója, díszítőelemei a kor erkölcsi rendjének hordozói, az építészet az ember világrendjének, a természethez való viszonyának téri megjelenése. Az építészet rövid története is ez alapján gondolja végig az európai kultúrkör építészetének történetét az ókortól a XX. század közepéig a legfontosabb alkotások bemutatásán keresztül.
A könyv először 1956-ban jelent meg, amit számtalan változatlan utánnyomás követett. 1986-ban átdolgozták ami a jelen kiadás alapjául is szolgált. A közel hat évtized alatt több ezer diák értette meg az egymást követő stíluskorszakok jelentőségét. Bár ez is két kötetben jelent meg, de nem külön szöveg- és külön ábrakötetben, ahogy korábban. Átszerkesztettük a könyvet, új, jobb minőségű képeket kerestünk, a fotók és rajzok a szöveg mellé kerültek. Bízunk benne, hogy élvezhető és tanulható tankönyvet kapnak a diákok és vonzó művet az építészet iránt érdeklődők.
A szöveg változatlan maradt, csupán a főfejezetek címét változtattuk maivá a korábbi marxista alapú történelemtanítás helyett. Így lett A rabszolgatartó társadalmak építészete cím Ókor, A feudális társadalmak építészete pedig Középkor. A mai történelemfelfogás a középkor utáni polgárosodás korszakát, az újkort általában két szakaszra osztja: a korai újkorra és a modern korra. A modern szót azonban az építészettörténet (szemben a kultúrtörténet szóhasználatával) általában csak a XX. század első évtizedeiben fellépő új építészetre (modern mozgalom) érti, megkülönböztetve ezt az építészetet a korábbi történelmi stílusoktól, és a század második felében megjelenő posztmodern kortól. Ezért mi is inkább újkornak nevezzük a XVIII-XIX. század építészetét. A korai újkor a reneszánsz valamint a barokk stílus, az újkor (korábbi szóhasználatban legújabb kor) pedig a klasszicizmus, romantika, eklektika és szecesszió kora. A szerzők nem vállalkoztak a XX. század sokágú építészeti irányainak felvázolására, csupán a század első felének legnagyobb mestereit és műveiket mutatják be.
Az utolsó fejezet a műemlékvédelemről szóló rövid összefoglalás volt, amely azonban semmilyen módon nem felel meg a ma érvényben lévő törvényi előírásoknak. A fejezet kihagyása helyett inkább egy új megírására vállalkoztunk, amely ismerteti a műemlékvédelem legfontosabb fogalmait, feladatait, szervezeti hátterét.
Köszönjük Szentkirályi Zoltán és Détshy Mihály örököseinek a bizalmat, amivel ehhez az új kiadáshoz hozzájárultak. Örülünk, hogy az építészettörténet magyar irodalmának egyik legfontosabb művét közreadhatjuk.
Lévai-Kanyó Judit
