A világmindenség leghatalmasabb misztériumára, a szeretetre próbálok tökéletlen szavakat találni e könyvben, akkor is, ha az túlcsordul minden emberi fogalom határain.
Szeretném röviden leírni életem csodálatos ajándékát, amely olyan gondolatok ékköveivel ajándékozott meg, amelyek közelebb vittek e titáni érzés megértéséhez. Sorsom Urainak azért is köszönetet mondok, hogy részese lehettem egy bibliai csodának, amelynek valóságáról magam győződtem meg.
Az 1940-es évek elején országunkba érkezett egy különös holland házaspár. A férfi magas, rokonszenves, élete teljében lévő, nagyon intelligens ember volt, némi akcentussal jól beszélt németül. Johannes van der Meulennek hívták. A született német, derékig béna feleségét tolószékben gurította. Sohasem láttam még olyan gyönyörű, nagy kék szemeket, amelyekkel visszanézett rám. Érdeklődő szeretet és értelem sugárzott belőle. Sorsuk úgy hozta, hogy egészen a háború végéig Magyarországon kellett maradniuk. Egy villában kaptak szép szobát. Mint mindenütt, itt is készségesen, ingyen látták vendégül őket. Egy jó nevű orvos szép lakásában tartott van der Meulen csodálatos előadásokat, amelyekre 30-35 ember gyűlt össze hetenként, közöttük mi magunk, anyám, férjem, barátnőm Tímár Katalin is. Persze volt egy házaspár barátunk, ők sem hiányoztak soha, Fodor Endre és felesége Klára, akik később fontos szerepet játszottak e két ember sorsának alakulásában. Mi otthonunkban is meglátogattuk őket többször. Csak annyit tudtunk meg róluk, hogy a férje hazájában professzor volt, s egy napon a tenger mellett sétálva egy hangot hallott, amely felszólította rá, hogy hagyjon ott mindent és induljon el tanítani a benne élő irányítás nyomán. Ő követte ezt az utasítást, sohasem jelezte jöttét előre, de mindenütt szállásra talált, ahol szívesen fogadták. Ha több pénzt erőltettek rá, mint amennyire szüksége volt, azt szétosztotta. Így jutott el Berlinbe, ahol egy előadására betolták a terembe a születése óta nyomorék Angélát a szülei. Ők Angélával egymásra néztek, azután Johannes odalépett a leány apjához és azt mondta: "Mi Angélával összeházasodunk és együtt megyünk tovább." Így is történt.
Bennem természetesen dolgozott az írói kíváncsiság, szerettem volna többet megtudni Johannes korábbi életéről, de ő kérdéseimre azt felelte, hogy erről nincs több mondanivalója, ami lényeges, és amiért találkoztunk, azt úgy is megosztja velünk. Egy bizonyos, feleségét úgy emelte át az ágyból a tolószékbe, hogy saját szememmel láttam csonttá soványodott lábszárát, zsugorodott, megnyomorodott lábfejét, amely egyáltalán nem volt járásra alkalmas. Valamelyik néprajzi lexikonban láttam, hogy torzították el valamikor mesterségesen az előkelő kínai nők lábát. Angéláé ahhoz volt hasonló. Nagyon sokat olvasott. Derűsebbnek, lelkileg egészségesebbnek, erősebbnek tűnt mindannyiunknál, akik körülvettük. Mélységes Krisztushite volt. Furcsa módon belelátott az emberek jövőjébe is, s ha valaki veszélyektől gyötörve érkezett hozzájuk Johannes megfogta kezüket, s azok feltöltődtek, megnyugodtak a lényéből sugárzó energiától. Ezt magam is tapasztaltam. Vészterhes idők jártak akkor. Egyszer Angéla felnyúlt hozzám, végig simította a karomat, s elmondott néhány olyan dolgot, amelyek évekkel később mind bekövetkeztek. Többek között például azt, hogy egy nagy operáción fogok keresztül menni, és sok időt töltök majd külföldön.
Nehéz kifejezni micsoda ajándékot, vigaszt jelentettek mindannyiunknak Johannes előadásai a háború legsúlyosabb éveiben. Nem vagyok vakon hívő természet. Semmiféle egzaltációra nincs hajlamom, sőt, túlságosan sok fanatikus csalóval találkoztam, vagy olyan dogmatikus szektás emberekkel, akik a legkisebb ellenvéleményt sem tűrték el a maguk felfogásától. Egész környezetünk felvilágosult, intelligens emberekből állt, s mi a bátyámmal együtt e szabad, nyitott, mindent bátran végig gondoló légkörben nőttünk fel. Egy előadás alkalmával 1942-ben Johannes azt mondta, most megpróbálja a jelenlévő hallgatóságot magával emelni abba az oldott csendbe, amellyel őt meditációiban magasabb erők megajándékozzák. Bevallom, bennem rögtön feltámadt a tiltakozó kétely. Túl sokat csalódtam, s elevenen élt bennem a Jézus-i felszólítás "mindeneket megvizsgáljatok, s ami rossz, vessétek el, ami jó, azt tartsátok meg." Hát én alaposan megvizsgáltam mindent és volt is mit elvetnem. Csak azt építettem be világnézetembe, amiről sokszorosan meggyőződtem. Tehát csendben várakoztam 35 társam között és figyeltem az előttünk felmagasodó Johannest, aki kezét összekulcsolva, félig lehunyt szemmel állt. Néztem őt és figyeltem magamba. Élesen, kritikával, kételyekkel telve. És egyszerre kivédhetetlenül kezdett eláradni bennem, valami soha nem érzett új, csodálatos hatás. Testem súlytalanná vált. Belül végtelen, boldog elnyugvás ömlött zaklatott idegeimre, szívemre, agyamra. Egy olyan időtlen derű, biztonságérzet, amihez az az érzékelés társult, hogy tökéletesen védett vagyok, semmi ártalom nem férhet hozzám. És ez a védettség mindannyiunké, mert emberfeletti. Nem tudom meddig tartott ez az állapot, de ami történt, annak nem volt köze a relatív léthez és időhöz. Az az öröm tengerének csodálatos érzése volt, amelybe megmerültem a többiekkel együtt, mert mindegyik ugyanezt tapasztalta. Ez így történt.
Mielőtt a bibliai csodára rátérnék velük kapcsolatosan - amelyről már néhány könyvemben is említést tettem - két gondolat-ékkőről szeretnék beszélni. Johannes mondta őket előadásai folyamán. Egyik így hangzik: "Isten és közöttem állok én." E mondat, amelyet azóta is őrzök magamban, gondolatok özönét indította el bennem melyek eljuttattak egy olyan kísérletig, amelyet spirituális iskolánk résztvevőinek is bemutattam, igazoltam vele Johannes állítását, s a keleti filozófia legnagyobb morális tételének valóságát is. Egy állványra egymástól másfél méternyire állított két tükör közé égő gyertyát helyzetem. A résztvevők mindegyike kijött, fölülről, oldalról belenézett a tükrökbe és látta, hogy az egyetlen gyertyából hogyan robbant ki a végtelen számsor. E tükröket keleten Mája, a Káprázat Tükreinek nevezik. S erre építik filozófiájuk, sőt az emberi szellem történetének legnagyszerűbb erkölcsi tételét: 'TAT TUAM ASI". Te is AZ vagy. Te is én vagyok. Te is Isten vagy. Mert ami a tükrökben látszik, az káprázat. Az egyetlent mutatják, amellyel a századik, ezredik, tízezredik is vele azonos. A végtelen számsor káprázata elhitet azzal, hogy különvalók vagyunk mindentől, a másiktól. Pedig bármit vétünk a többi élőlény ellen, valójában önmagunkkal tesszük. A gyertyát persze kiemeltem Mája tükrei közül, s azok üressé váltak. Kezemben tartottam az egyetlen gyertyát, a Fényt, amely eggyé vált a mindennel.
A másik gondolat-ékkövet szintén Johannesnek köszönhetem. Azt a kérdést tette fel a jelenlévőknek, szerintünk mi a szeretet. Persze ahányan voltunk, annyiféleképpen próbáltuk megragadni e felmérhetetlen fogalmat. Ezt nem részletezem. Végül is ő maga határozta meg, számára mit jelent szeretni. Azt mondta: "Akit szeretsz, azt hagyd menni. Engedd a maga útjára." Akkor nekem úgy tűnt, hiszen ez nem is olyan nehéz dolog. Végül tapasztaltam, hogy a legsúlyosabb, legnagyobb próbája az életnek.
Most rátérek a bibliai csodára. A háború befejeződött. Sajnos Angéla állapota egyre romlott. Bénasága, amely sok évig stagnált, terjeszkedni kezdett. Lassan nyomult derekától fölfelé, s már veszélyeztette a szívét. Fodor Endre és felesége a legnagyobb háború utáni zűrzavarban szereztek egy teherautót, elhatározták, hogy Bécsbe mennek, s magukkal viszik a holland házaspárt. Azt remélték, volt is összeköttetésük hozzá, hogy valamelyik bécsi orvos segíteni tud Angélán. Szállást egy Grinzing-i villában kaptak. Elvitték a neves szakprofesszorhoz, a már ülni sem képes Angélát. Az megvizsgálta és közölte velük, hogy a beteg asszonynak legfeljebb órái vannak hátra. A bénaság csápjai már elérték a szívét.
Johannes belenyugodott, hogy munkáját ő ideát folytatja fizikai testében, felesége pedig a másik partról segít neki. A történet többi részét Angéla leveléből idézem. Ő pontosan tudta, mi van, és mi lesz vele. Tavaszodott. A villa kertjében virágzó fák álltak. Megkérte férjét, hogy tegyen egy plédet az egyik virágzó cseresznyefa alá és fektesse oda. Most az ő levelének sorai következnek: "Ott a fa alatt úgy éreztem, életem legsötétebb, legmélyebb pontjához érkeztem. Kietlen üresség volt bennem. Szinte fájt kiúttalan, reménytelen gyengeségem, noha testhüvelyem tökéletesen bénult, érzéketlen volt. Johannes elment távolabb a fák közé meditálni, és én furcsán, visszhangosan hallottam magamban gondolatait. Úgy élte át helyzetünket, hogy beletörődött abba, ha visszatér a fához, már nem talál a testemben. Egy kis összezsugorodott, holttest fekszik majd ott. Ekkor hirtelen halvány fényderengés érintette meg lehunyt szemem. Felnéztem. Talán 7-8 méterre tőlem ott állt Krisztus fényárban. Nem csodálkoztam rajta, mert mélységesen szerettem Őt és hittem benne. De állapotom sötét kietlensége nem múlt el. Akkor Krisztus szólt hozzám. De nem kívülről, hanem belülről hallottam. Azt mondta: "Angéla! Kelj föl és gyere ide hozzám." Erre kétségbeesett nyöszörgéssel, sírással tört ki belőlem, nem tudom hangosan mondtam-e, vagy csak gondoltam: "Uram, Uram, Te tudod, én bénának születtem. Hogy kelhetnék fel? Sohasem jártam." S akkor mintha kezében lett volna egy világítóan fehér, hosszú gyolcs, aminek két végét marokra fogta és félkörét felém dobta. A gyolcs addig nyúlt, míg mögém esett. Éreztem, hogy a hátam alá csúszik. Lassan fölemelt vele. Felálltam a nem létező, csonk lábaimra és imbolyogva felé indultam. Jártam. Akkor jött vissza a fák közül Johannes és látta ezt. Odasietett és a karjaiba fogott. Azóta járok. Előbb kevesebbet, aztán egyre többet. Lábaim megerősödtek, lábfejem normálisra változott. Most már járom a hegyeket Johannessel együtt. Itt is sokan gyűlnek körénk, tanulnak, de titeket sem felejtünk el, ezért megosztjuk veletek ezt a Csodát, amelynek élő tanúi voltatok és vagytok ma is." Többen meglátogatták közülünk. Levelezett velünk, velem is. Túlélte a férjét, aki nagyon szépen halt meg. Egy almát vágott ketté. A felét odanyújtotta a feleségének az ágyon ülve, azután hátrahanyatlott és szépen kilépett a testéből. Gondolom, ez a megfelezett alma is édeni szimbólum, de erre most nem térek ki.
Amire még emlékszem és fontos volna megemlíteni, hogy Angélának már itt Magyarországon is nagy fájdalmai voltak időnként, s bár ezt sosem mondta, arca kifejezésében sem tükröződött, férje megérezte. Volt egy üveg vörösboruk, amelyből kis pohárba töltött ilyenkor értágítóként, és odanyújtotta Angélának, az megitta. Azután egy könyvért nyúlt, rámosolygott mindazokra akik ott voltak, majd azt mondta: "Ugyan ne törődjetek vele. A betegségem nem én vagyok."
Világvallások közös gyökere
Aki nem ismeri az emberi szellem kultúrájának legnagyobb értékeit, amelyek különböző fogalmak, szertartások jelképein át ideálokat, reményt, morális törvényeket adtak neki, felelős mindazért, ami véres történelmünkön át a mai vészhelyzetig földünkön történt. A beteg indulatokért, ökológiai öngyilkosságokért, háborúkért, faji megkülönböztetésekért. Ezek tették a népeket, tömegeket a terrorizmus áldozataivá.. Vallásokat, hagyományokat, kinyilatkoztatásokat fanatikus gyűlölettel egymás ellen fordítani súlyos elmezavar. Vajon nem volna-e ideje végre e kataklizmák között az összehasonlító vallásfilozófia tényeit, összefüggéseit elemezni, s számolni velük létformánk s gyermekeink jövője érdekében? Nem volna-e tanácsos tudatosítani - bármelyik vallás vagy fajta - gondolkodó emberének, hogy például a Názáreti, körülmetélt, esszénus rabbi nélkül nem lett volna kereszténység? S az egyistenhívő Jézus "nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni"? S érdemes eltűnődni a különös feltevéseken, kérdéseken is, hol volt az "ács fia", aki tizenkét évesen zseniális megnyilatkozásaival, állításaival elképesztette a templom írástudó, öreg bölcseit, harminc éves koráig, amikor felbukkant újra, és tanítani kezdett, csodákat tett? Próbáljuk összehasonlítani az ősi, egyiptomi beavatások próbáival, jelképeivel a keresztény szertartások szimbólumait és kegytárgyait. Az egyiptomi "magányos szemet" például a keresztény, háromszögbe zárt "Isten-szemmel". De a szisztrumot, amely a csillagokat idézi, s a füstölőket, a szilárd és folyékony anyagot szublimáló jelképeket. S miért nevezték Ekhnaton fáraót, az egyistenhit és szeretet apostolát Jézussal "ikermegváltónak"? Miért helyeznek a Buddha szobrok homloka közepébe drágakövet "Harmadik Szemként"? Miért nem próbálják összevetni a keleti filozófia erkölcsi tételeit, a tízparancsolatot, Krisztus és Buddha tanításait? Ugyanarról szólnak.
E néhány mondat nem pusztán a képzelet játéka, hanem vészkiáltás civilizációnk utolsó óráiban. Mentsük meg fölösleges, szörnyű szenvedésektől az egyetlen, örökkévaló életet. Fogadjuk el létünk káprázatok útvesztőjéből kivezető Nagy Arkánumát.
