Szerencsés Károly - Magyarország világviharban - Halk párbaj az idővel

Hogy van az, hogy a lemaradások egyre nőnek a korral?
S lesz-e egy pont, amikor azt mondhatom, rendben, megtettem,
amit megtehettem. És persze az utazás is szerepelt a tervekben,
de az utóbbi időben már alig. Azért este a kertben, a fenyőfa
alatt ücsörögve gyakran eszembe jut Prága, a szülővárosom.
Nem jó érzés, mert erről mintha már örökre le is mondtam
volna, a tervekben sem szerepel, csak az emlékekben. Az ilyen
hangulatok aztán néha elvisznek melankolikus árnyak felé, s
már önsajnálat nélkül súgom magamnak, hogy ebből a világból
könnyű szívvel távozom majd, ha eljő az idő.
De hát milyen világból? Abból, amelyet bármennyire is szeretnék,
nem tudok kizárni az életemből? A megzavarodott világból?
Vagy abból, amelyet körülöttem építget a tiszta érzelem, nem is
tudva, mennyire megnehezíti majd a távozást. A gyermeki csacsogás,
az őszinte odaadás, a szeretet. A nyitottságnak az a titka,
amit oly kevesen tartanak meg a gyermekkor múltával. Én sem.

A világvihar nem meteorológiai jelenség. Nem is a végítélet.
Még nem. A világvihar emberi termék. Felfordulás, zavar a
gondolkodásban. Zavar az erkölcsben. Zavar az önismeretben.