„A ma minősége, a holnap mennyisége!” – ezzel a mondattal Franciaországban, Saverne-ben, a Kuhnnél találkoztam, még az 1970-es években. A nyugati gyárakban ritkán voltak jelszavak a falra festve, ezért is érdekelt, hogy mit jelenthet a felirat. Nálunk gyakoribbak voltak a jelmondatok, ám azt tanultuk, hogy a mennyiség csap át minőségbe és nem fordítva. Mi a cégnél mégis inkább az elzászi gyárban látott iparos bölcsességhez ragaszkodtunk. […] Nem titkolom, hogy a nemzeti tőke kialakítása jegyében felkínálták nekem az engem helyzetbe hozó magánosítás lehetőségét. Aki megkeresett elmondta, hogy egészen magas helyen is szívesen látnának tulajdonosi pozícióban.Váratlanul ért az ajánlat. Késobb sokszor úgy érzem, hogy rossz döntést hoztam, amikor végül nem fogadtam el. Meggyőződésem, hogy a nagy tapasztalatokkal rendelkező szakemberek, a meglévő jó nyugati beágyazódás biztosította volna a talpon maradást. A feltételek egyes elemeitől azonban idegenkedtem. Nem akarok más privatizációs eljárásokra árnyékot vetni, és nyilvánvaló, hogy a maga módján mindegyik különböző volt. Mindenesetre, az én esetemben egyértelműen követelményként jelent meg a szükséges hitel biztosítását követően a „visszaosztás”. Több helyre kellett volna különböző összegeket juttatnom. Ez engem zavart. Vonakodásomat gyerekesnek minősítve próbáltak meggyőzni arról, hogy az ilyesmit nem kell különösebben mellre szívni. Számos példát mondtak arra, hogy olyan korszakot élünk, amelyben nem szabad szívbajosnak lenni. Azt tanácsolták, fogjam fel úgy, hogy a tulajdonba vételt nem magamért, hanem a cégért, a munkahelyekért, egyszóval másokért teszem. Én ehhez túlságosan „szögletes”, de azt is mondhatom, hogy törvénytisztelő voltam. Emellett, azzal az erkölcsi gáttal is küszködtem, hogy a sokéves közös munkánk eredményét nem tisztességes dolog egyedül elsajátítanom. Így rövid gondolkodás után nemet mondtam. Utólag persze sokat töprengtem azon, mi történt volna, ha másként döntök, már csak a Mezőgép késobbi sorsa miatt is. Azt hiszem, hogy egyik oldalról nagyon sajnálom, hogy a tulajdonosi kibontakozás lehetőségét nem vettem kézbe, nem mutattam meg, hogy a saját cégem menedzsereként mire vagyok képes. Már sose derül ki, így nyilván önteltségnek tűnik, de valószínűnek tartom, hogy normál körülmények között egy magas műszaki színvonalú, versenyképes céget tudtam volna felépíteni és üzletemberként valahová a hazai TOP 100 végére eljutottam volna. Hogy az esélyt nem ragadtam meg, csak magamat okolhatom, már amennyiben bárkit is okolnom kell… Sziráki András
