Németh László írja 1935-ben: "Amikor a nyáron Erdélyt jártam, Tamási Áron azzal tisztelt meg, hogy lekísért a szülőfalujába. Sosem láttam szegényebb falut. A sárral bevert házacskák sarkán keresztbe illesztett gerendák ugrottak ki, arról tudta meg az ember, hogy fából vannak. Maguk a lakosok is szűkölködők, egyszerűek, kia sovány föld segítségével gyűrte az adót, ki a hegyekre járt föl szénégetőnek, a városokba napszámosnak. De amilyen szegény volt a falu, olyan tündéri. Az utcák játékos labirintként csavarogtak a gyümölcsösök közt, és a hegyekről szaladó víz elől magas lábakra húzódott házikók, derékon körbefutó virágos tornácukkal, mint furcsa, mókás cölöpépítmények álltak a habos kert fölött. Hallgattam az elénk akadt rokon panaszát, embermagas keresztek alá heveredve, a temetőn, s mulatságunkra este egy bokor nép: rokon, ismerős telepedte körül a négy vendégnek megterített asztalt; katonatörténeteket meséltek, bajt és tréfát a menekülés idejéből, s óvatosan egy fúvószerszám is mögéje bátorkodott a megindult éneknek. Néztem a merev lárvaarc mögül mókázó asszonyokat, éreztem a dal s tréfa fölött a falura nehezedő nyomást, mely e lelkek színes szénsavát hajtotta, s kénytelen voltam elhinni, hogy csakugyan van falu, amely a Tamási-novellák falvára ennyire hasonlíthat. Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd. A költő öccse és húga éppoly élvezetesen meséltek, mint a költő; egy séta kellett volna csak nekik, ki a műveltségbe, hogy fölfedezzék, mi van bennük, éppolyan költők lettek volna, mint ő. amikor a vízér dombjai közt a falucska feltűnt, el volta szánva, hogy azért sem látom benne az Énekes madár színpadát. De mihaszna, ezt a falut nem Tamási költötte, elébb őt a falu; akárhol vágtam meg, ő folyott belőle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat.
Milyen szerencsés ez az író, gondoltam. Ehelyett a faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verő évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyi költőnek, aki dicsőséget sosem látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga. Bizony hálás lehet a falujának. Akárhova-merre csetlett-botlott, csak haza kellett rándulnia, vonaton, lélekben, s a fürdető szülőföld lemosta róla az útiport, s meglökte: rajta, ahogy tanítottalak. A maga fejétől Czímeresek-et írt volna, a faluja szólította Ábel néven. Az egyik arany fölött kezd ásni, a másik messze tőle. Farkaslaka tanúsága szerint a tehetség pééannyira körénk, mint belénk rejtett kincs, s Tamási örök adósa a bábának, aki világra itt segítette."
Első ízben jelennek meg Tamási Áron összes novellái. Az 1967-es "gyűjteményes" huszonöt fontos írással egészült ki: ez a kiadás nyújt teljes képet az író egyik jellemző műfajáról.
