Mindegy, hogy az ember és az őt körülvevő világ milyen elpusztultnak látszik, és az sem számít, hogy milyen szörnyű kilátástalanság vesz erőt rajta: az embernek, mindaddig, amíg ember marad, embervolta sugallja élete értelmét. Ez az egyik ok, amiért az ember hajlamos fellázadni önmaga ellen. Ha erőfeszítés nélkül megtalálhatná léte értelmét, ha gond nélkül betölthetné végső küldetését, sohasem kérdőjelezné meg azt, hogy érdemes élni. Vagy ha azonnal látná, hogy sem célja, sem értelme nincs életének, a kérdés akkor sem merülne fel. Legalábbis egyik esetben sem tartanánk magunkat olyan nagy problémának. Akár önálló személynek tekintjük magunkat, akár egy zaklatott, küszködő faj tagjainak, - életünk azzal a kézenfekvő ténnyel szembesít bennünket, hogy feltétlenül van értelme. Sohasem tudjuk egészen feltárni, mégis az a célunk, hogy ezt az értelmet fölfedezzük és szerinte éljünk. Van tehát valami, amiért élünk. Hogy mi ez a valami, arra fokozatosan ébredünk rá életünk folyamán, növekedésünk és személyiséggé válásunk során. Ez sok szempontból nehéz feladat.
