A képek beszélnek, mondják. A képeknek beszélniük kell, teszem én hozzá. De ha egy egész országot kell elmondaniuk ezeknek a képeknek? És aki a könyvet kezébe veszi: olvas vagy néz? És a fotók? Fényképfölvételek vagy betűk?
Egy ország betűi. Egy ezeréves állam és ezer éve Európában élő nép írása. A régi magyar nyelvben képírásnak nevezték a festészetet. Fényképekkel írni senki jobban nem tud ma Magyarországon Móser Zoltánnál.
És képekkel gondolkodni.
Ez ennek a fotóalbumnak a meglepetése, kedves olvasó!
A képek betűk, a betűk egymásutánjai gondolatok Magyarország múltjáról, de úgy, hogy azok azonnal a jelen körül forogjanak. Azt kérdezzék például: ha a mi legnagyobb művészeink olyan nádtetős, fehérhomlokú parasztházakban születtek, mint Petőfi, Bartók, Ady, Móricz, vagy palotákban, kastélyokban, várakban, mint Madách, Wesselényi Miklós és Balassi, akkor lehetséges-e, hogy ez a hagyomány, mint egész, a modem szellemiséget erősíti? És hogy az erdélyi, felvidéki, szilágysági, dunántúli falusi házak nádtetői, gémeskútjai, kapui, ámbitusai, fehér gádor-oszlopai és léckerítéses tornácai, rétegesre meszelt tűzfalai mit sugallnak a mai nézőnek: pusztulást vagy kő-gyökereket, melyek nemcsak a földbe, de a szívbe is kitéphetetlenül kapaszkodnak?
A falvak házsorai, fatornyos templomai (köztük olyan is van, mely a világörökség része: Hollókő), szénapajtái, fazsindelyes harangtornyai „nem a magyarság sorsát hirdetik" település- és formakultúrájukkal? Azzal a változatossággal, melyben mindig látható a nagy, közös kárpát-medencei szellem: a Hamvas-féle öt géniusz.
