Tövis és borostyán I-II.

Részlet az első kötetből:
"A becsvágy!… Hamiltonnál még csak bizonytalan nyugtalanság, szinte valami láz, amely valahogy felébred az ereiben és most ott marad örökre, kiolthatatlanul. Hogy legyen valaki! Hogy valamit csináljon! Hogy kezében tartsa az embereket!…
– Olvasd Miltont – ajánlotta Birley Artingstall. Olvasd ezt, olvad azt. Valaki mindig unszolta. Ő meg mindig szót fogadott. Olvasta Miltont. Ezt olvasta: …A hírnév sarkantyúját vágja szellemünk lelkünkbe, egyetlen gyöngeségünkként, hogy megvessünk élvet s dicsérjünk munkás napot…
Dünnyögve ismételte magában a szavakat. „Hogy megvessünk élvet…” Szerette az életet, amelyet élt, élvezete minden percét, csak éppen azt nem tudta, hogy miért rendezte így az életét. Újra elolvasta a sorokat. „A hírnév sarkantyúját…” A hírnév… A szó napokig zsongott a fejében. Nem tudott szabadulni tőle."
Részlet a második kötetből:
"Nos, Tom megkapta, amit az élettől akart. Hát én? – kérdezte önmagától. És tudta, hogy ő is megkapta. Minden köntörfalazáson és önámításon túl tudta, hogy minden, amit kívánt, végeredményben nem több, mint ez a hírvén amelyhez eljutott és azt is tudta, hogy ha az a hatalmas felfordulás, amelyek közeledtét érezte, azzal a választással jár, hogy elmerüljön a feledésbe, vagy a győztesek zászlaja alatt próbálja megnyergelni a vihart, akkor képes lesz szembefordulni egy életen át volt bajtársaival, és szívének és agyának minden erejét latba fogja vetni, hogy szétrombolja azt az épületet, amelyet ő meg amazok tégláról téglára és keserves munkával építettek a semmiből, s onnan veti majd a mélybe magát.