Világváros határában

„1940-ben születtem. Szakképzetségem szerint tanár, újságíró és szociológus vagyok. Négy hónapig gimnáziumban tanítottam Gyöngyösön, biológiát és földrajzot. Nyolc évig dolgoztam újságíróként Egerben és Pest megyében, s üzemi lapnál Budapesten, majd a Valóság munkatársaként. Írtam cikkeket, tárcákat, irodalom-, film-, képzőművészeti- és színházkritikát, szociológiai szakkönyvekről ismeretetést, tanulmányt; és riportokat és újra riportokat. Ennek a műfajnak a lehetőségei foglalkoztattak, sé vezettek el a szociográfiához, ezzel párhuzamosan a társadalomtudomáynok alaposabb ismeretének igényét is támasztva. A szociográfia elkötelezettje lettem: a műfaj kiaknázatlan és megteremthető lehetőségei állandó izgalomban tartanak. Nemkülönben az írói felelősség, amit mindenki érez, ha emberek, nagyon is kézzelfogható problémáinak hangyabolyába üti az orrát: remélhetőleg nem avatatlanul. Jelenleg a Mozgó Világ szociográfiai és közművelődési rovatát vezetem.”
44 község tartozik a Budapest környéki agglomerációs övezetbe. Lakóik többsége az ország távolabbi vidékeiről költözött ide.
A túlnépesedő településgyűrű száz éve alakult ki: az elmúlt negyedszázad csak meggyorsította a folyamatot.
Budapest határában mintegy félmillió ember kettős életet él: nappal fővárosi munkás, este falusi lakos. A főváros csak munkaerőként fogadta be őket, lakóként nem. Amikor megérkeznek régi otthonukból Budapest környékére, kevés kivétellel szakképzetlenek: jövedelmük alacsonyabb az átlagosnál. Lakásuk nincs, hosszú évekre méregdrága albérletbe szorulnak. De a közvetlenül szorongató gondokat az évek lassan enyhítik: a legtöbb család telket vesz – közművesítetlen parcellát –, és házat épít, saját erejéből. Mert nem kerülhettek Budapestre, a főváros lakóinak jutó kommunális és kulturális előnyökből nem részesülnek. Hogy hátrányukat kiegyenlítsék félig önellátó életmódra kell berendezkedniók. Nem a paraszti mentalitás késztet hát a túlhaladott életforma őrzésére, hanem a hátrányos helyzet élteti a régi formákat, s termeli „ideológiáját”, a gyűjtögető-kuporgató életmód eszményét. A progresszív gazdasági-társadalmi folyamat, az iparosítás, amelynek sodrában az itt lakók tömegei a főváros közelébe kerültek, csak fél eredményt hozott. Ingázók – nem kerülhetnek igazi kapcsolatba a munkahelyükkel, nem illeszkedhetnek be a munkások kollektívájába. Félig-meddig „önellátók” – életformájuk, érdekeik egyaránt elkülönítik őket a munkásosztálytól. Életük átalakulásával, sorsuk formálásában nem lettek szabadabbak: a paraszti kötöttségek rendszeréből kiszakadva újfajta kényszerűségek hálójába kerültek.
Berkovits György szociográfiai vizsgálódása az agglomerációs övezet minden lényeges problémájára kiterjed: a gazdaságra és a társadalomra, a munkára és a szabad időre, a nőkre, az öregekre, az iskolaügyre, a vallásra… Visszapillantásai az egyes települések múltjára szokatlanul elven képet adnak a magyar társadalomtörténet egyes, kevéssé ismert fejezeteiről és tanulságos epizódjairól. A közvetlenül tapasztalható helyzetképből eljut a szó legszélesebb értelmében vett helyzetképig: az okok és lehetőségek feltárásáig. Ennél többet szociográfus és író valószínűleg nem is tehet.