Van egy hegy magasan a Maros fölött, ahova valamikor Isten ült le megpihenni a Teremtés fáradalmai után. Ide vetette a sors Nucát, a természet lányát, hogy meg tanuljon élni, azaz örvendeni mindennek, amit a Teremtés csodája az embernek szánt, és elviselni mindazt, amit az ember maga talált ki felebarátja sanyargatására. Az örömök megélésében segítségére volt az erdő, a hegyek, a friss vizű patakok, a csoda világában élő állatok, a segítőkész lelkek, a bánat forrásaként a rosszak, az Isten rendjével és törvényeivel dacolók. És mire szemrevaló lánnyá cseperedett, mindent megtanult, amit egy magafajtának tudnia kell. Helyére tudta tenni tudatában a megélt szépet, és a megtapasztalt rontást is, csak azzal a furcsa ténnyel nem tudott mit kezdeni, hogy ott van a homlokán a jel, tenyerében az írás: boszorkánynak született – megérzi a szemek mögött a gondolatot, meghallja a szavakat, amiket mások nem mondanak el, de aki vele alszik, a halállal alszik, aki megkívánja őt, a halált kívánja meg. Szabad-e szeretnie tisztán és rajongással annak, akit a bosszú angyalának teremtettek, akinek egyidőben szépet és borzalmast, gyönyörűségest és félelmest ígér a sorsa, akinek vére – akarata ellenére – megcsúfolt szűzek bosszúját hordozza, aki megcsalt leányok átkát váltja valóra, aki, ha életet hozna a világra, maga ölné meg azt is, anélkül, hogy tehetne róla? Szörnyűséges terhet visel, kinek egy látó-asszony jóslatával kell együtt élnie. Ma már csak mesének tűnhet, amelynek titokzatos szálait talán csak roskadó tüzek mellett összehajló pásztorok szőttek, de a csodák túlélik a mesélőket.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
