Részlet a könyvből:
"A szemközti hegyen, melynek szürke hátát sárga nyírek és rőtbarna tölgycserjék tarkították, csak olykor dörrent el egy-egy lövés. Olyan volt ez az őszi alkonyodás mélységes csöndjében, mint amikor szellőtől borzolt sötét vizű tóba belehull egy-egy lemálló kődarab. Csobban, riadt nagy gyűrűket vet, aztán a gyűrűk széthúzódnak, s elvesznek rendre a víz fodrai közt. Ez a csönd is fodros volt. S meleg, mint valami puha, bélelt otthoni takaró. Volt benne kolomp, ahogy a juhok odaát a lankán lassan a falu felé haladtak. Marhabőgés a faluból, és kutyaugatás, s a kertek alatt a varjak lármás őszi csárogása. Hátul, az erdők közötti úton egy görnyedt, szomorú ember két tehénkét hajtott. A szekeren zsákok lehettek. Kenetlenül nyikorgott az egyik kerék. A cságatás átjött a puha, barna levegőn, és fájva rezgett meg Imre fülében. Imre az erdőszélen állt, a védelmi állások mögött. Rücskös, vén tölgyfának támasztotta a hátát, az erdőket nézte, s a hegyeket, ahogy belenyújtóztak az estébe. Hallgatta a hangokat, melyeket a csönd szűrője szelídekké szűrt, akárcsak a távolság az emlékeket. Valami csöndes szomorúság sajgott benne, ahogy ott állt az ismerős és mégis idegen hegyen, s szeme előtt régi, otthonos hegyek nyúltak föl az emlékezés egére. Valahol, valahol mélyen, bent a lelke táján régi patakok zúgtak, fenyvesek suhogtak a szélben, s egy régi falu ismerős házai integettek."
