Részlet a könyvből:
"Csönd volt, csak a kipányvázott lovak ropogtatták egyhangúan a füvet. A lankadó tűz fénye meg-megvillant sima szőrükön. Néha belehorkantak a langyos éjszakába, azután legelészve előbbre léptek. Öreg Küd ült a tűz mellett, magában. Barázdás arcára vörös fényt vetett az izzó zsarátnok. Szemei tüskés szemöldökök alá bújtak, s onnét révedtek rebbenéstelen álmodozással bele az éjbe. Borzas bajuszfüggönyei alatt titoktudóan hallgatott a szája, olyan volt, mint kereken az erdő sötétje, melyben roppant fák árnyékai magasultak fel, s tartották ágai között az égi csillagokat. Csönd volt, csak a legelészlő lovak ropogtatták a füvet. Néha az erdő mélységes mélyén felbúgott az öregbagoly hangja, mint titokzatos, sötét jeladás. Az égen olykor karcsú tüzek futottak alá, riadt csillagok fejüket kapkodták, s halovány fényport harmatoztak. A hold valahol messzire kallódott, köröző lappantyúk hasztalan keresték a sötétkék égen. Távolabb a tűztől, a sátor nyitott szájában ketten hevertek hasmánt puha farkasbőrön, s az éjszakát csodálták. Halk szavúak, kicsit fáradtak is voltak. Nagy út volt mögöttük, Görögföldről jöttek, Honorius császárnak udvarából. Az egyik fiú volt, alig húszéves. A másik leány, talán ugyanannyi. A leány neve Gertrúd, gót főember lánya. A fiú Dengezik. Apja Attila úr, s nagyatyja a császár. Kevés szóval szóltak s lehalkított hangon, ahogy erdőn illik. - Holnap elérjük az udvarhelyi tábort. - Holnapra el..."
