Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne marad" (1Jn 4,16). Szent János első levelének e szavai a keresztény hit magvát - a keresztény istenképet és a belőle következő emberképet, valamint az ember útját - egyedülálló világossággal mondják ki. Ugyanebben a versben János a keresztény létnek mintegy a mottóját is megadja: "Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek" (vö. 4,16). Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le: "Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (...), örök élete legyen" (3,16). A szeretet központi jellegével a keresztény hit átvette azt, ami Izrael hitének belső magva volt, s e magnak új mélységet és tágasságot adott. A hívő izraelita ugyanis minden áldott nap elimádkozza a Második Törvénykönyvből azokat a szavakat, melyekről tudja, hogy létének középpontját fogalmazzák meg: "Halljad Izrael! Jahve, a mi Istenünk, Jahve az egyetlen. Ezért szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívvel, teljes lélekkel és minden erővel." (6,4-5) Az istenszeretetnek e parancsolatát Jézus egyetlen megízatássá kapcsolta össze a Leviták könyvének felebaráti szeretetről szóló parancsával: "Szeresd a felebarátodat, mint önmagadat" (19,8; vö. Mk 12,29-31). Ezek után a szeretet, azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy "parancsolat", hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.
