„Egyetlen ugrással a Göncölszekér bakján termett. Hogy hogyan tette, arra nem emlékezett már, hogy mennyi ideig tartott, míg fölért odáig, arra sem, de ott ült a Göncölszekér bakján, ahogy vágyta, ahogy elképzelte, ahogy lennie kellett az álmaiban. (...) Pált hűvös fuvallat járja át, nem törődik vele, a láthatatlan hatalmas lovak tovább repítik a szekeret, és az ég végtelen vásznán új és új történetek elevenednek meg. A vasárnapi húsleves tetején aranyló karikák ringanak az abonyi ház udvarán, pulykák rohangálnak felfújva vörös taréjukat, kacsák, libák, disznók csörtetnek a hátsó udvarban, kertet ás apával és a bátyjával, és csak ők hárman tudják, amit anya nem, vagy nem akar, hogy a leborított cserepek alatt egy-egy üveg bor van elrejtve a kert két végében, és aki elsőnek odaér, az húzhatja meg... Pál észre sem veszi, hogy kacag, olyan boldog, amilyen boldog talán soha nem volt életében, mert talán soha nem volt élete - aztán."
