A korábbi Költők-Gének-Titkok (2000) című könyvemben a legnagyobb magyar költők családfaelemzésére vállalkoztam, mivel - ahogy korábban már az ókori görögök is felismerték - a kivételes költői tehetség korán megmutatkozik, és erre születni kell. A magyar költőgéniusz palántákból is úgy tört ki korán e tehetség, mint a láva a vulkánból. Nem volt náluk szülői ráhatás vagy pedagógusi segítség. A családfák értékelése arra utalt, hogy a szüleik között költő nem fordult elő, és ez vezetett az ún. gejzírmodell megfogalmazásához. A költő-géniuszok a „semmiből jönnek, az egekig szárnyalnak, majd visszatérnek a semmibe". A magyar költő-géniuszok életének megismerése döbbenetes erővel igazolta szörnyű sorsukat, amely a társadalmi értetlenség és önártásuk eredőjeképpen a vártnál sokkal korábbi halálukhoz vezetett. Ok is Arany János szőlősgazdájának a példáját követték: ha már a jég úgyis elverte a termést, akkor ők is hozzájárultak elpusztításukhoz. Ez indokolta másik róluk írt könyvem címét: Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? (2001). Célom annak megértetése volt, hogy az emberi tehetség a legnagyobb természeti kincsünk és ezen belül a géniuszok, így a kivételes költői talentumok jelentik e kincs legértékesebb, mindenképpen társadalmi védelemre szoruló megnyilvánulását. Minden szerzőnek jólesik hallania, hogy könyvük már nem kapható, pedig sokan keresik a boltokban. Éppen ezért is javasolta a Galenus Kiadó, hogy szívesen kiadnák újra e műveimet. Korábbi két könyvem fontosabb mondanivalóját most egy kötetbe ötvözve tesszük közzé, remélve, hogy ilyen formában is elnyeri olvasóim tetszését.
