A dualista Monarchia legfelső kormányzati szervét, a közös minisztertanácsot az 1867. évi kiegyezés törvénye, valamint a kormányzati gyakorlat hívta életre. Maguk a kiegyezési törvények azonban szűkszavúak voltak, csak a közös ügyek kezelésére hivatott minisztériumokról intézkedtek, de sem a közös kormány összetételét, sem feladatkörét nem szabályozták. Ám a történész számára a jogi előírások amúgy is legfeljebb a kutatás kiindulópontjául szolgálhatnak. Egy hatóság vagy intézmény története csak működésében vizsgálható. Erre vállalkozik ez a munka. Azt elemzi, hogyan születtek a közös (a birodalmi) ügyekre vonatkozó elhatározások a dualista Monarchiában. A tanulmány a kettős monarchia jellegéről folyó, nemzeti elfogultságoktól sem mentes, sok évtizedes vita eldöntéséhez kíván hozzájárulni annak a problémának gondos elemzésével, hogyan, milyen eszközökkel sikerült a közös döntésekben a két ország felett álló birodalom érdekeinek primátusát érvényre juttatni, hogyan oszlottak meg az erőviszonyok a birodalom két fele között, érvényesült-e magyar vagy éppen ciszlajtán túlsúly a közös kormányban? Miképpen sikerült egyeztetni a két állam gyakran egymással és a birodaloméval is ütköző érdekeit, milyen szerep jutott a külügyminiszternek mint a közös minisztertanács elnökének és a császár és királynak az érdekegyeztetésben?
