Már a kortársi kritika megállapította, hogy Babits Mihály novellái és versei azonos tőről fakadtak, úgyannyira, hogy itt-ott közvetlen egyezéseket is lehet találni közöttük. A novellák mélyéről is akárhol lebbentjük fel a fátylat, a költő néz vissza ránk. Versben, novellában ugyanaz az a szellemi nyugtalanság s az értelem elektromos feszültsége lobbantja fel a különös, villanó látomásokat. Babits kísérletező költő és kísérletező prózaíró volt, a kötet ezért műfajilag igen sokszínű: a különféle típusú novellák mellett lírai vallomásokat s meséket is találunk. Hangulati képe viszont egységes: úgyszólván minden esetben megfoghatatlan titokzatosság lazítja fel a történetek logikus menetét, s rejtelmessé oldódnak benne a valószerű részletek kontúrjai. Talán nem is azért, mintha Babits különösképpen vonzódott volna a fantasztikumhoz és titokzatossághoz, hanem mert így akarta jelképesen kifejezni az emberi létnek azokat a problémáit, amelyeket ő legfontosabbnak hitt az egyén életében, s amelyeket csak a költészet szuggesztív erejével lehet megsejteni.
