Mit tudunk a saját családi elődeinkről? Napjaink átlagos fiatalja megközelítően két generációra tud visszaemlékezni. Ha szerencséje van, még személyesen is ismeri a nagyszüleit. Ha még nagyobb szerencséje van, akkor mind a négyet. Korunk lehangoló divatja – kortünete? betegsége? társadalmi járványa? – a válás, ami egyetlen csapásra megnöveli a nagyszülők létszámát, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül. Fájdalmas jelenség, hogy a dédszülők, s majd ezt követően őseink rákövetkező nemzedékei, a további eleink, szép lassan kiesnek emlékezetünkből. Lassan már az is kivételes eseménynek számít, ha emlékezünk a sírhelyükre, s ugyancsak ritkán fordul elő, – jó esetben évente egyetlen magányos alkalommal, – hogy egy-egy szál virág jut oda. Aztán ahogyan telnek az évek, mindez az ellenkezőjére kezd fordulni. Sokszor megesik, hogy már egyre kevésbé marad közömbös, hogy kik is voltak a felmenőink? Próbáljuk kinyomozni, hogy Gyuri bátyánknak ki is volt a felesége? Hol is esett el a Jóska? Merre is lehetne a születési, meg a halálozási dokumentumaikat fellelni? Esetleg talán a fel nem dúlt plébániákon vagy anyakönyvi hivatalokban? Amatőr próbálkozásainkat gyakran hivatásos családfakutatók váltják fel, s aztán közülük sokan – illendő tiszteletdíj fejében – bárkit bárkivel rokoni kapcsolatba hoznak. Akár még a Biblia rangos személyeivel is. Most nem is az ezirányú amatőr, félamatőr, hivatásos rokonkeresésről, – majdnem azt írtam, hogy rokonkergetésről, – de ugyanez a kérdés még egyértelműbben, sőt néha valósággal izgatóan bukkan fel a népek esetében. Vélhetően izgalmas, sőt egyre nélkülözhetetlenebb a történelmi visszapillantótükör mindannyiunk életében, pontosabban az előéletében. Honnan is jöttünk? Volt-e valahol és valamikor egy olyan ősi szállásterületünk, amit őshaza néven emleget a közvélemény? Vajon kik a rokonaink, már, ha egyáltalában még vannak? Ennek a kérdésözönnek néha praktikus okai is vannak. Tudjuk, a történelemben egy-egy térség birtoklása során nem igazán döntő érv a történelmi elsőbbség, azaz mely nép foglalta el először a jelenleg birtokolt területet. Ezekben a véget nem érő vitákban sokkal több szokott lenni az érzelmi érv, mint a hivatalosan dokumentálható tény. De egyáltalában szükség van-e erre? Manapság? Amikor a történelemnek a sokszor igazságtalan ceruzája a tényektől függetlenül szokta meghúzni az országhatárokat, majd aztán ezeket újra meg újra átírja? Ne beszéljünk azért önmagunk ellen! Minden népnek erősíti a nemzeti öntudatát, jogos büszkeségét, ha a múltját ismeri, annak győzelmeit és vereségeit tudja mérlegelni, kudarcait és tanulságait megpróbálta levonni. A hagyomány nem csupán a múltat, az egyre porosabb elmúltat jelenti, s a hagyományőrzés sem ennek a rituális kegyeleti ápolgatása, hanem értékőrzést is jelent. Ami őseink öröksége, azt jól érzékelteti maga ez a szó is, hiszen az örökség olyasmi, ami.egyben érték is, hiszen örök: kezdettől való és az időtlen idők végezetéig tart. Már, ha megbecsüljük, s ha egyáltalában tudunk róla. „A történelem az élet tanítómestere” – hallottuk mindannyian a közhelyszerű bölcselkedést. Ehhez sokan kapcsolják a cinikusan hangzó folytatást: „csakhogy soha semit nem tanulunk belőle”. Most rajtunk a sor: mutassuk meg, hogy igenis képesek vagyunk okulni a történelemből, bátran szembe merünk nézni a reánk nézve kellemetlen tényekkel is, s ugyanakkor büszkék is tudunk lenni mindarra, amire joggal lehetünk. Őseink keresése egyben mindig önmagunk keresése is. Nekünk nincs szükségünk arra. hogy valami történelmi sci fi-t kitaláljunk „őseinkről”, – s most a legcsekélyebb célzást sem teszem a dáko-tomán folytonosság „elméletére”, avagy a nagy morva birodalom fantáziadús „utódaira”, mint őskeresőkre, – nekünk a délibábkergetés helyett csupán keresni és megtalálni kell a valóban létező legősibb szálainkat. Légvárakat építeni ősi nemzeti sportunknak számít. Az angol közmondás ugyan úgy szól, hogy aki légvárakat épít, az egy kicsit kótyagos. Aki viszont azokban még lakni is akar, az már teljesen elveszítette a józan eszét. Nos, akkor most nézzük meg, – lehetőleg mindenféle légvárépítés és nemzeti hősköltemény eldalolása nélkül, – hogy kik is vagyunk, de elsősorban kik is voltunk: honnan is jött, milyen hagyományokat és értékeket hozott magával a magyarság, amely Európa egyik legősibb nemzete,. Mondjuk ezt el az utódainknak, hogy jobban ismerjék eleinket, életüket, mindennapjaikat, sokféle örökségünket, egyszóval közös büszkeségünket. Nyilvánvaló az is, hogy a múltba révedés nincsen ellentétben semmiféle modernizációval, országunk folyamatos és szükségszerű korszerűsítésével. Aki ezt állítja, valójában a magyarság nemzetközi lejáratásának a módszerét próbálja alkalmazni. Mindjárt a legelején szeretném egyértelműen kijelenteni, hogy az elődeink, vagy legalább a feltételezhető elődeink számbavételekor döntően a saját kutatásaimra szeretnék építeni. Tudom, hogy ez meglehetősen egysíkú a magyar őstörténet szempontjából, de nem kívánom megrajzolni a a teljes eredettörténetünket, hanem hangsúlyozottan a saját terepmunkám idevágó tapasztalatait szeretném összegezni. Tudjuk valamennyien, hogy őseink kereséséről könyvtárnyi mű született. Ezek hol hitelesen, hol kevésbé megbízhatóan próbálják megválaszolni a megválaszolhatatlant: honnan is jöttünk, kiknek a nagy családjához tartoztunk, s egyáltalában van-e, volt-e valahol őshazánk, netán e probléma divatos, fura végleteként nem jöttünk sehonnan, hanem itt éltünk kezdetektől, ahol halnunk is kell majdan. A jószándékú amatőröket azonban el kell választani a sokszor káros következményekkel járó dilettantizmustól. Tudom, a magasabb iskolázottság nem kötelező előfeltétele a szakmai eredményességnek, de azért a kivétel bizony ebben a műfajban is fehér holló. A divat azonban mindig mulandó: a tavaszi kalapokat felváltják az ősziek, a rövid szoknyákat a hosszabbak., de a lényegük közös: egyik sem állandó. A történelmi divatoknak is ez a közös sorsa, s ezért kell keresni azokat a sokoldalú tényekkel alátámasztható irányzatokat, amelyeknek nagy a valószínűsége. Sok évtizede végzett elméleti – könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban – és gyakorlati jellegű kutatásaim, – terepmunkám a feltételezhető helyszínen,– megerősítik a vonatkozó hipotézisek tényjellegét, s a legrosszabb esetben is a László Gyula-féle „termékeny bizonytalanságnak” egy régi//új típusára hívják fel a figyelmet. A tudományok iránti kötelező alázatunk elvárja, hogy soha, semmit ne jelentsünk ki fellengzős nagyképűséggel, a magunk – vélt – igazát ne hirdessük megdönthetetelen aranyigazságként, hanem forduljunk mindig tisztelettel az újabb és még újabb eredmények felé. Aztán majd valamikor, valahogyan bizonyára kibontakozik az, amit történelmi igazságnak vélhetünk. Persze, csak mindaddig, amíg még újabb ásatások, még újabb genetikai vizsgálatok, még újabb kutatások nem hoznak új fényt a félhomályba.