"Elveszi a manó az asszonyságtól álmában a beszélőkéjét, és ráteszi a szemétvödörre, hogy az szólni, beszélni tudjon. Szemléletesek Andersen meséi. Nemcsak a szemétvödröt beszélteti ő. Gallért, fésűt és harisnyakötőt is szóhoz juttat. A vakondot, a virágot, még a halakat is, amikor azok a hajdan Európából Amerikába áthúzott távírókábelt se vége, se hossza tengeri kígyónak nézik és faggatják. Beszél, henceg, szót kér versengve minden. Andersen olyan világot talál ki, amely egyként valós és fantasztikus, ahol a kicsi túljár a nagynak az eszén, ahol a fogfájás Fogfájás néni-vé személyesül, ahol a császár új ruháját elkészíteni hivatott takácsok a levegőt képesek szabni-varrni, egyetlenegy borsószem húsz derékaljon át sem hagyja aludni a hercegkisasszonyt, és az utazó árnyéka önálló életet él. Minden, a legmellékesebb megjegyzés is része lesz a képnek. Akinek hibádzik valamije, annak erényévé lesz a szükség: csak egy féllábú ólomkatona lehet ennyire rendíthetetlen. Többek közt ezek a dolgok késztettek rá, hogy litográfuskrétát fogva eredjek motívumonként az elbeszélt anyag nyomába…" – írja utószavában Günter Grass. 200 éve született Dániában a világ leghíresebb mesemondója, Hans Christian Andersen. Előtte tiszteleg ezzel a kötettel – melynek jól ismert történetei ezúttal jó pár, magyarul eleddig ismeretlen darabbal egészülnek ki – a képzőművészetben is maradandót alkotó Nobel-díjas nagy német író.
