Mialatt a múlt században, illetve a századfordulón Magyarországon ipartelepek, a Duna fölött vashidak, szerte az országban vasutak épültek, Budapest nagyvárossá fejlődött, és festők, szobrászok Münchenből, Párizsból, Bécsből kapott inspirációkhoz kapcsolódva próbáltak a kor kifejezési formáival nemzeti művészetet teremteni - ugyanebben az időben, ugyanebben az országban több ezer parasztfalu népe sajátos, erőteljes helyi ízlés szerint épített szép használati tárgyakból önálló művészi világot. A paraszti művészetnek ez a virágzása még közel van: egyes tanúi köztünk élnek, kivételesen megtalálhatók élő maradványai is. Másfelől a jelen s a közelmúlt gyors, mély változásai már távol vitték, történeti távlatba állították azt a paraszti világot, mely ennek a művészetnek kerete és éltetője volt. Ez a kor, úgy tetszik, kedvez a tudományos rendszerezésnek és megértésnek. Több mint száz év gyűjtő-kutató munkája eredményeképpen a népművészet legjelentősebb emlékei múzeumokban áttekinthetők. Az előttünk járó etnográfusgenerációk a kortárs parasztokat vizsgálták. Számukra magától értetődő, természetes volt, hogy saját társadalmuk egyik legnagyobb összetevője a parasztság. Minekünk ez már nem természetes, és jórészt elvesztettük a közvetlen megfigyelés lehetőségeit. A távolság azonban, amely elviszi tőlünk ezt a falusi művészetet, úgy tűnik, arányait, jelentőségét és összefüggéseit jobban megmutatja.
