Részlet a könyvből:
"Borongós áprilisi idő. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem eltéved a temetőre. A nagy adószedő, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgáról, a kiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszébe volt az az elvi differenczia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért, ha gyülölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napóleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egy évben is halt meg vele. Legyen neki könnyű a föld! Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerű szeretettel, melylyel utolsó lehelletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami! Egy darab az Istenből! Mely nem költözhet el az elröppenő lélekkel, nem zárulhat be a megmerevült testbe, hanem kitör s még halál után is kisér mindenütt, virágok illatában, arczunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az ő ékesszóló némaságával..."
